480 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Don Carlos, akinek neve Verdi ikonikus operájának köszönhetően vált világszerte ismertté.

Egy különös családi háttérből indult, ahol a rokonházasságok következtében a szokásos nyolc dédszülő helyett csupán négyet mondhatott magáénak. Két dédnagymamája között ráadásul ott volt egy őrült lánytestvér is, ami még inkább megnehezítette a családi dinamika megértését. Apai nagyapja és anyai nagyanyja, valamint apai nagyanyja és anyai nagyapja közeli rokonok voltak, ami csak tovább bonyolította a helyzetet. Apja, II. Fülöp, természeténél fogva magányos, távolságtartó figura volt, aki csupán a kötelességeinek élt, így Don Carlosnak az anyai szeretet melegét is nélkülöznie kellett. Anyja, a portugál infánsnő, tragikus módon a szülés következtében távozott az élők sorából, így a fiú életét már a kezdetektől fogva a hiányérzet árnyékolta be.

A púpos, tyúkmellű, alacsony és sánta fiú, akinek a sorsa valószínűleg a születésekor elszenvedett agykárosodásának következménye, beszédkészségét csupán ötéves korában fedezte fel. Akkor is csak vékony, magas hangon, dadogva és kásásan formálta meg a szavakat. Korán megjelentek benne az agresszív és szadista hajlamok: kisgyermekként már gyerekek, szolgák és állatok kínzásával szórakozott. Sőt, a pletykák szerint a királyi istállóba belopódzva lovakat is megfosztott a látásától.

A törékeny egészségű trónörökös, akit szenvedélyes étkezési szokásai miatt már fiatal korában elhízás fenyegetett, tisztában volt rangjával és származásával. Eltökéltsége legendás volt; ha egyszer valamit a fejébe vett, semmi és senki nem tántoríthatta el szándékától. Modora büszke és dölyfös, viselkedése pedig gyakran lobbanékony és összeférhetetlen volt. Mesélik, hogy a trónjáról lemondott nagyapjának, V. Károlynak, aki a yustei kolostorba vonult vissza, volt alkalma találkozni unokájával. Az ifjú Fülöp annyira rossz benyomást keltett benne, hogy V. Károly azt tanácsolta: a fiú ne jelenjen meg az új király beiktatási ünnepségén, mert a családi szégyen túl nagy volt ahhoz, hogy elviselje.

II. Fülöp 1555-ben foglalta el a spanyol trónját, és azonnal nekilátott, hogy tízéves fiát feleségül adja. Számos lehetséges jelöltet mérlegelt, köztük a skót Stuart Máriát, Ausztriai Annát, valamint Valois Margitot, II. Henrik francia uralkodó lányát. Végül az ő húgára, Erzsébetre esett a választása, de 1559-ben, politikai érdekek miatt, végül ő maga vette feleségül a kiszemeltet. A történelem szele azonban szőtte a pletykákat, miszerint Erzsébetnek viszonya volt mostohafiával, de a körülmények fényében ez a feltételezés inkább csak legendának tűnik.

Don Carlos tanulmányi ambíciói rendre kudarcot vallottak; még a rangja alapján elvárt latin nyelv elsajátítása is meghaladta a képességeit. Az udvaroncok egy ideig azzal próbálták megmagyarázni a fiatal infáns hanyagságát, hogy „a Habsburg-gyerekek későn érnek”, de a valóság az volt, hogy felnőtt korára is csupán az evés, ivás és nők világa érdekelte. Ennek ellenére szüntelenül panaszolta, hogy apja elzárja őt az államügyektől. Végül II. Fülöp 1560-ban elismerte őt trónörökösnek, és tagjává tette Kasztília és Aragónia királyi tanácsának.

1562-ben felvették az egyetemre, de itt is csupán egy szolga lánya keltette fel figyelmét, akit üldözve a lépcsőn elesett, és életveszélyes fejsérülést szenvedett. Hiába imádkoztak érte és hiába próbálták orvosok kezelni, állapota nem javult; végül egy évszázada elhunyt szentéletű barát múmiáját fektették ágya mellé. Ez a szokatlan kezelési módszer hatott, Don Carlos magához tért, de a gyógyulás elmaradt, sőt, egyre erőszakosabbá vált, személyisége pedig labilisabbá vált. Dührohamai közepette nyilvánosan karddal fenyegette meg egy bíborost, sőt, nagybátyját, Ausztriai János herceget is meg akarta lőni, de amikor kiderült, hogy szolgája nem töltötte meg a fegyvert, ököllel támadt rá. Más esetekben meg akarta gyújtani azt a házat, ahonnan véletlenül nyakon öntötték séta közben, vagy éppen egy bőrcsizmát csíkokra szabdalt, majd megetetett vele egy szerencsétlen cipészt, akit kényelmetlennek talált.

Fülöp kénytelen volt szembesülni azzal a keserű valósággal, hogy fia nem alkalmas arra, hogy a trónörökös szerepét betöltse. Bár újra házasságot tervezett, végül letett erről az elképzeléséről, ahogyan arról is, hogy Don Carlos megkapja a németalföldi kormányzói pozíciót, amelyet korábban neki ígért. Ezzel a döntéssel viszonyuk mélyen megromlott. A spanyol uralom ellen lázadó németalföldi csoportok kihasználták a herceg frusztrációját, aki 1567-ben titkos szökési kísérletet tett Németalföldre. Amikor a terv napvilágra került, Don Carlos az udvarban többeknek is utalt arra, hogy apját megölné, de az nem egyértelmű, hogy valóban szándékozott-e ezt végrehajtani.

II. Fülöp mindenképpen cselekvésre szánta el magát. Miután elrendelte, hogy Madrid összes templomában "egy rendkívül fontos ügy" sikeréért imádkozzanak, 1568. január 17-én éjjel páncélt öltött, és személyesen állt bosszúra fiával, akit ágyában tartóztatott le, és akit azután soha többé nem látott. A herceget Arévalo várának egy sötét és hideg toronyszobájába zárták, ahol kizárólag a őrei társaságában tartózkodhatott, senki mással nem érintkezhetett. Apja és a világ szemében gyakorlatilag meghalt; a nevét még a legszorosabb imádságokban is tilos volt kiejteni. A kétségbeesett Don Carlos úgy tűnt, mintha az életével akarna végezni: télen jéghideg vizet öntött magára, és meztelenül feküdt bele, emellett éhségsztrájkba is kezdett, hogy kifejezze fájdalmát és elkeseredését.

Rövid életének vége 1568. július 24-én következett be. Egy héttel előtte, a végsőkig elkeseredve, egy négy fogolymadárból készült pástétom utolsó falatját is elfogyasztotta, miközben több liter hideg víz kísérte ezt az étkezést. Másnap azonban súlyos betegség jelei mutatkoztak rajta, állapota rohamosan romlott, ám apja még a halálos ágyán sem látogatta meg. A néphit szerint II. Fülöp állhatott a háttérben, akit a fiatalember haláláért felelősnek tartottak, de bizonyítékok nem támasztják alá ezt a feltételezést; a pletykák a spanyolok ellen harcoló Németalföldön kezdődtek. A pragmatikus király, hogy biztosítsa fiának jövőjét, végül Anna Habsburg főhercegnőt választotta negyedik feleségéül, ezzel elindítva a rokonházasságok új korszakát. Ennek a sorozatnak a végkimenetele lett II. Károly, az utolsó spanyol Habsburg, aki a dinasztia minden testi és lelki gyengeségét magában hordozta.

Don Carlos nevét Schiller drámája és az azt követő Verdi-opera őrizte meg a kultúra emlékezetében, ám a történeti valósághoz egyik mű sincsen közel. Ezek a művek a romantikus tragédia jegyében születtek, középpontjában a szerelem és a szabadság iránti vágy áll. Főszereplőjük egy idealizált, nemes lelkű és bátor lovag, aki a zsarnokság ellen vívott harcában találkozik a végzetével, amely árulás következményeként érkezik el.