7 kötelező alapfilm, amelyek bemutatásukkor hatalmas ellenérzéseket váltottak ki 1. **"2001: Űrodüsszeia" (1968)** - Stanley Kubrick mesterműve a sci-fi műfaj egyik legmeghatározóbb darabja, ám a nézők sokszor nem értették a film szimbolikáját és lassú t
Ezeket a legendás filmeket hangosan és/vagy tömegesen rühellte a közönségük és/vagy kritikusaik, amikor bemutatták őket. Azonban bőven kiállták az idő próbáját.
Luis Buñuel, a szürrealizmus egyik kiemelkedő képviselője, a biztonság kedvéért kövekkel a zsebében érkezett az "Andalúziai kutya" premierjére, készen arra, hogy megvédje magát, ha a közönség támadásba lendül. Szándékosan provokálni akarta a burzsoá értelmiséget legendás rövidfilmjével, amely tele volt sokkoló képekkel. Ám a várakozásaival ellentétben a közönségnek tetszettek a szemgolyóvágás és az emberi kézből ömlő hangyák, így a film inkább elragadta őket, mintsem felháborította volna.
A későbbi vetítések során azonban világossá vált, hogy nem mindenki osztja a film iránti lelkesedést: több mint ötven alkalommal jelentették fel azokat a mozikat, ahol a filmet bemutatták, és Buñuelt évekig zaklatták, fenyegették emiatt. Az évek során, 1929 óta, számos alkalommal bizonyítást nyert, hogy nem a rendező vagy Salvador Dalí, a film társszerzője volt a hibás, hanem sokkal inkább a társadalom többi tagja.
Stanley Kubrick kultikus sci-fi alkotása kezdetben annyira megosztotta a közönséget, hogy csak a későbbi újabb mozis bemutatók és a kölcsönzések révén tudta visszahozni a ráfordított összeget. A kritikusok és a filmes szakma is zavarban volt a film láttán; az egyik vetítésről például 250 néző távozott. Rock Hudson, a kor népszerű filmsztár, nem rejtette véka alá véleményét, mondván: "mi ez a borzalom?" Pedig az idő múlásával a film igazi klasszikussá érett, és ma már a műfaj egyik mérföldköveként emlegetik.
Érdekes részlet, hogy az Űrodüsszeia elismertségéhez a marihuána is hozzájárult. Az első vetítés, amely nem aratott osztatlan sikert, után egyre többen választották azt a szórakozási formát, hogy "vicces cigarettát" szívva ültek be a filmre. San Franciscóban akadt egy néző, aki annyira elragadtatott a mozitól, hogy szó szerint keresztülrohant a vetítővásznon, miközben hangosan kiáltotta: "EZ ITT ISTEN!" A film készítői ezt a váratlan reakciót okosan kihasználták, és új posztert adtak ki, amely a "legnagyobb trip" felirattal hirdette a mozit. A továbbiak már a filmipar történetének részévé váltak.
Elkerülhetetlen, hogy Stanley Kubrick nevét többször is említsük egy ilyen listán, hiszen a legendás rendező munkássága sokszor megelőzte saját korának szellemiségét. Ezt jól példázza a "Mechanikus narancs", amely nem csupán Anthony Burgess, az eredeti regény szerzője, hanem olyan neves és elismert kritikusok, mint Stanley Kauffmann, Pauline Kael vagy Roger Ebert számára is csalódást okozott.
A filmet sokan "ideológiai zűrzavarnak" és "pornográf alkotásnak" nevezték el, a kritikákban pedig gyakran felbukkantak olyan kifejezések, mint "undorító", "elbizakodott" és "inkoherens". Ennek ellenére a Mechanikus narancs végül egy ikonikus és hatalmas hatású filmmé vált, köszönhetően Malcolm McDowell félelmetes alakításának és Kubrick jéghideg, kegyetlen humorának, amely még ma is olyan friss, mint a xenomorphok vére. Az extrém erőszakábrázolás pedig 2025-ben is éppolyan sokkoló, mint több mint fél évszázaddal ezelőtt volt.
Ridley Scott cyberpunk sci-fije, a "Blade Runner", meglehetősen rögös úton haladt a klasszikussá válás felé. Ha valóban olyan kiváló alkotás lenne, talán nem kellett volna hét különböző verzióban újravágni az évek során. A legújabb, végső rendezői változat már valóban méltó a figyelemre, és versenyképes a műfaj legjobbjai között. De az odavezető út nem volt éppen zökkenőmentes...
Szinte lehetetlen nyomon követni, hogy a nyolcvanas években pontosan melyik verzió került bemutatásra a különböző országok mozijaiban, és hogy Scott és Harrison Ford mennyire nem kedvelték ezeket a változatokat. Azonban egyetérthetünk abban, hogy a narrációval ellátott verzió volt a legrosszabb, amely révén a stúdió sikeresen kiszipolyozta a film életét és feszültségét. A közönség nem tolongott a vetítésekre, a kritikusok pedig zömmel értetlenül álltak a film előtt. Szerencsére Rick Deckard egzisztencialista nyomozása végül mégis a filmtörténet klasszikusai közé került, és azóta számos rendezőt inspirált. A sci-fi noir örökségét tovább gazdagította Denis Villeneuve 2017-es remekműve, amely a történetet folytatta. Összefoglalva: az első Szárnyas fejvadász kulcsfontosságú film, míg a második valóban a jobb alkotás.
Paul Verhoeven holland rendező 1997-es sci-fi alkotása annyira rafinált és zseniális, hogy a közönségnek és a kritikusoknak évtizedekre volt szüksége, hogy felfogják a mögöttes poént. Akkoriban sokan agyatlan, értéktelen szemétnek, sőt, egyesek fasiszta propagandának tartották a filmet, miközben az valójában egy éleslátó szatíra volt, amely az amerikai imperializmus és az idegengyűlölet abszurd aspektusait célozta meg. Az évek során azonban a nézők és a szakma fokozatosan kezdték értékelni Verhoeven mesteri munkáját, amely messze túlmutatott a felszínes kritikákon.
Később azonban egyre több újraértékelő elemzés látott napvilágot, és a kultuszfilmek lelkes követői körében is népszerűségre tett szert a film. Nem túlzás "minden idők egyik legnagyobb félreértett" alkotásának titulálni, ahogyan ezt az Atlantic is megjegyezte 2013-ban. Véleményük szerint 1997-ben nehéz volt felfogni a benne rejlő iróniát, mivel az amerikai gazdaság és politikai rendszer éppen akkoriban élte fénykorát - ám ez a helyzet később számos válságba torkollott. Egy instabilabb, szenvedélyesebb politikai klímában viszont már sokkal könnyebb észrevenni a Csillagközi invázió üzenetét, amely az egyenruhásokról, a fegyverekről és a bogarak világáról árulkodik.
Sokakban a Mechanikus narancs emléke éledt fel, amikor a Harcosok klubjáról esett szó, s a film körüli kritikák is heves vitákat generáltak. Edward Norton és Brad Pitt színészi teljesítménye egyfajta kvázi-monodrámát teremtett, amelyet sokan elítéltek, mondván, hogy az erőszak és a céltalan macsóskodás kritikátlan dicsőítésére épül. Ugyanakkor érdemes megfontolni, hogy a film valóban a fenti magatartásformák ellen szegül, ám David Fincher olyan magával ragadó vizuális stílusban és élvezettel tálalta a témát, hogy nehezen lehetett tőle elvonatkoztatni. Az erkölcsi aggályokkal teli kritikusoknak részben igazuk lett, hiszen napjainkra szinte külön szakirodalom alakult ki arról, hogyan vált a Harcosok klubja az incelkultúra nőgyűlölő diskurzusának egyik alappillérévé.
Mennyire különíthető el a film örökségének ijesztő aspektusa attól, hogy a hétköznapi emberek körében is kultikus státuszra tett szert? Ez egy igencsak összetett kérdés, hiszen a filmtörténet során megfigyelhetjük, hogy azok az alkotások, amelyek komoly, évtizedes vitákat váltanak ki, ritkán tűnnek el a köztudatból. Éppen ellenkezőleg: gyakran éppen ezek a filmek válnak időtálló klasszikusokká, amelyek hosszú távon is foglalkoztatják a közönséget.
A The Room nem azért vált kultikus klasszikussá, mert az évek múlásával rájöttünk volna, hogy valójában jó film. Valójában sosem volt és sosem lesz jó – de éppen ez az, amiért megkerülhetetlen. Tommy Wiseau legendásan gyenge műve a rossz filmek tökéletes megtestesülése, ami időtlenül magába zárja a nézők figyelmét. Az egy órás negyven perces játékidő minden egyes percében felfedezhetünk valamilyen borzalmas rendezői döntést vagy elképesztő baki, az alkotói szándék pedig olyan kusza, hogy nehéz értelmezni. A színészek mintha csak véletlenül kerültek volna a helyszínre, és ez az egész helyzet eszméletlenül szórakoztató.
A mai napig sok kérdés marad nyitva a titokzatos Wiseau gazdagságának forrását illetően, valamint arról, hogyan jöhetett létre ez a furcsa és megosztó alkotás, amelyet sokan csak „fényes rakás fost”ként emlegetnek. Mégis, egyfajta sikernek számít, hiszen egy hihetetlenül vonzó végterméket hozott létre: a film hibáinak kifigurázása valóban szórakoztató élményt nyújt, így paradox módon egy nagyszerű moziélmény született. Az elmúlt két évtized során annyian felfedezték ezt a jelenséget, hogy a The Room mára elengedhetetlen klasszikussá vált a filmrajongók körében.
