A természet varázslatos időszámítása (DCLXXXIX.)

A szomorkás hazavágyódás érzése, amely Horváth István "Idegen mezőn" című versében bontakozik ki, most engem is átjár. Én is egy távoli helyről írom e heti levelemet, egy olyan idegen mezőről, ahol a szívem nosztalgiával tekint vissza a megszokott otthon melegére. A nyár, amely eddig kitartóan ölelt magához, most búcsúzik tőlünk. Az ősz érkezése már nem csupán egy sejtelem, hanem egy valóság, amely minden színével és hangzásával megérinti a lelkemet. Ahogy a levelek sárgulnak, úgy érzem, hogy velem is valami megváltozik – az idő múlása, az emlékek édes keserűsége, és a vágy, hogy visszatérjek a jól ismert ösvényekre.

Így szól a mondás. Október azonban nem csupán a színes falevelek hónapja, hanem a darvak, a csodálatos vándormadarak érkezésének ideje is, akik északról tartanak dél felé. A madárvédők világszervezete, a BirdLife International, 1992-ben indította el először az őszi madármegfigyelő napokat, melyek október első hétvégéjén kerülnek megrendezésre, hogy felhívják a figyelmet a madárvonulás csodáira és a természet megóvásának fontosságára.

Reményik Sándor vallomásos verse, A sors-váró madár döbbenetével lépek tovább.

Október 4. Assisi Szent Ferenc névünnepe. "Isten szegénykéje" amellett, hogy megújította az egyház szellemét, "beszélni tudott az állatokkal" - azaz mindenkinél jobban értette őket. E napon ünnepeljük az állatok világnapját 1991 óta.

"Egy nép nagysága és etikai színvonala világosan megmutatkozik abban, ahogyan az állatokkal bánik" - Mahatma Gandhi e bölcsessége máig érvényes. E kijelentés szellemében emlékezünk meg október 5-én, a háziállatok világnapján, arról, mennyire fontos a szeretetteljes és felelős bánásmód a velünk élő állatok iránt.

Kétszáz évvel ezelőtt, 1825. október 5-én született Csíktaplócai Xántus János, akinek élete és munkássága különleges helyet foglal el a magyar tudomány történetében. Az 1848-49-es forradalom után, amikor menekülnie kellett, Amerikába sodródott, ahol vasútépítő mérnökként kezdett tevékenykedni. 1854-től kezdve fáradhatatlanul gyűjtötte a növény- és állatvilág, valamint a népi kultúra kincseit a Magyar Nemzeti Múzeum számára. Munkájának elismeréseként 1859-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, majd 1862-ben akadémiai székfoglalóját is megtartotta Adatok a tenger természettani földrajzához címmel. 1864-ben Németalföldön tanulmányozta az állatkerteket, és szeptember 2-án Marosvásárhelyen javaslatot tett egy állami állatkert létrehozására. E terv megvalósult, hiszen 1866. augusztus 6-án megnyílt a pesti állatkert, amelynek első igazgatója lett. 1868-ban, tisztségét hátrahagyva Kelet-Ázsiába indult egy osztrák-magyar expedíció keretében, ahol Ceylon, Sziám, Kína és Japán földjein gyűjtött. Az expedíciótól 1869 elején különvált, mivel a gyűjtött anyag Bécsbe került volna, így Celebesz, Borneó és Jáva szigetén folytatta kutatásait, ahol gazdag állattani és néprajzi anyagot gyűjtött. A 2500 darabos borneói etnológiai gyűjteménye alapozta meg a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának, későbbi Néprajzi Múzeumnak az alapjait, aminek szintén ő lett az első igazgatója. Xántus János új állatfajokat írt le, nevének rövidítése a zoológusok körében: Xantus. Több növény- és állatfaj tudományos elnevezése is emléket állít neki, például az Egyesült Államok délnyugati területein élő Chaenactis xantiana, a kaliforniai Hylocharis xantusii kolibri, valamint a Phyllodactylus xanti gekkó. Ráadásul a pikkelyes hüllők közép-amerikai családjának tudományos nevét is ő adta: Xantusiidae. 1872-ben Rómer Flórissal együtt összeállították az első magyar néprajzi gyűjteményt, amely a bécsi világkiállításon is bemutatkozott. Ugyanebben az évben részt vett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában, ahol alelnöki posztot is betöltött. 1894 tavaszán súlyos tüdőgyulladással küzdött, és az Adriai-tenger partján, a ma Abbáziához tartozó Voloscóban próbálta meg visszanyerni egészségét, de végül hazaszállították, ahol elhunyt. Élete során négy kalandos útikönyvet és több mint kétszáz ismeretterjesztő írást publikált, melyek közül kiemelkedik 1858-ban megjelent A természet kalendáriuma. Xántus János öröksége a tudományos világban ma is él, inspirálva a jövő kutatóit és felfedezőit.

Majdnem egy évszázaddal később, 1957-ben, dédunokaöccse, ifj. dr. Xántus János, aki szintén a családi hagyományokat ápolta, a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál publikálta A természet kalendáriuma című munkáját. E szellemiség inspirációjának hatására én is elhatároztam, hogy 1996-tól kezdődően e témában pszeudo-tudomány népszerűsítő írásokat fogok megjelentetni.

A Komárom-Esztergom Megyei Hírlapban, a Zs. M. Tájvédelmi Egyesület folyóiratában, a Zsámbéki Hírek hasábjain, valamint a szegedi Kincskeresőben is megjelentek írásaim. Fiam, a rádiós Kiss Székely Zsolt közreműködésével egy hasonló tematikájú sorozatot indítottunk a Civil Rádióban. 2012 óta pedig már a 689. levelemet írom A természet kalendáriuma című rovat keretében itt, a Népújság lapjában.

Október 6. az aradi vértanúk napja: nemzeti gyásznap.

ebben a virágmészárló októberben, mígnem tajtékosan összecsap fejünk fölött áradó színözönével,

s hátsó ajtaján kilépve, a világ felfedezésére indult.

Állunk az ónnal teli, kongó termeiben, az ősz szívében - ahol, mint egy anya lányában, egyre ritkábban lángol fel a nyár piros árnyalata.

Ez a legszebb és legszínpompásabb búcsúzás, vesztőhelyem az ősz varázslatos színjátékában, ahol a fák állva távoznak az életből, mint a természet utolsó táncosai.

A leglenyűgözőbb trónfosztás pillanata, ahogyan a színpompás palástjaiktól megfosztva, mozdulatlanul, vigyázzban állnak, míg felettük a levegőben feszül a feszültség.

s döcög, döcög az alvadó tejúton, hosszú gyapjas felhők és katonásan rövidre nyírt felhők között, lent meggyfák gömbölyű lángocskái sem pislákolnak már, s vonszolva jópírú szőlők is vérvételre, szél pödri barnára a kukorica bajszát, a többi, mi még nyár volt, boglyákba gyűjtve, asztagokba rakva, köd szövőszéke kattog barázdált arcú földjeink felett, ökörnyál ezüst haját fésülik fényesre zengő katángok, s a kertben, dióverőfény ágakon, csak a fenyők, a fenyők állnak, állig sziszegő tüskeruhában, érinthetetlenül, túlélői a színnel-tombolásnak, csak a fenyők, sudaruk roppanatlan délcegségében, hallgatva, mint üzen levelekkel az erdő: siessetek tenni, mi hátravan még, nekünk zörgőre jár, ez egy évszak fegyverletétele, zörgőre jár...

A "Vesztőhelyein az ősznek" című vers Veress Gerzson írásaként látott napvilágot a Brassói Lapok 1980. október 4-i számában. Ekkoriban igazi bátorságra - és egy csepp székely leleményességre - volt szükség ahhoz, hogy egy ilyen áthallásos költemény napvilágot lásson. Az ilyen művek megjelenése nemcsak a művész szellemiségét tükrözi, hanem a korabeli társadalmi kontextus kihívásait is.

Finta Zoltán „Kis őszi chansonja” mély melankóliát sugall, amely a szavak mögött rejlő érzelmeket és gondolatokat is magával hozza. Érdekesség, hogy a vers a Brassói Lapok 1933. október 22-i számában látott napvilágot, amikor a költő még e lap belső munkatársa volt. A második bécsi döntést követően, 1940-től a Kolozsváron megjelenő Keleti Újság szerkesztője lett, ahol a magyar irodalom és kultúra ügyét szolgálta. Sajnos sorsának tragikus fordulata következett be: 1944-ben Magyarországra menekült, ám a kolozsvári népbíróság távollétében „fasiszta tevékenység” vádjával 1946. április 15-én 20 év börtönre ítélte. E nehéz időkben többé már nem tudott hazatérni, és végül Budapesten hunyt el 1947. október 6-án. Finta Zoltán élete és munkássága így nem csupán költői teljesítmény, hanem a történelem viharos eseményeinek árnyékában kibontakozó dráma is.