A vikingek világa: valóság vagy a modern képzelet szüleménye? A vikingek mítosza rendkívül gazdag és sokszínű. A történelem során számos mesebeli hős és félelmetes harcos vált a skandináv népek emblematikus alakjává. De vajon ezek a legendák valóban a va

Alex Woolf hangsúlyozza, hogy a "viking" kifejezés valóban megtalálható a középkori dokumentumokban, ám jelentése meglehetősen korlátozott volt. Az óangol wicing és az óészaki víkingr kifejezések a kalózokat jelölték, függetlenül attól, hogy milyen etnikai háttérrel rendelkeztek. Ebből fakadóan a szó nem utalt semmiféle nemzeti hovatartozásra vagy kollektív identitásra.

Az izlandi sagákban is akkor jelenik meg, amikor fiatal nemesek tengeri fosztogatásra indulnak. Eredeti jelentése tehát tevékenységhez, nem pedig származáshoz kötődött. A "viking" modern, kultúrát vagy népet jelölő értelmezése a 19. században alakult ki, és a 20. században vált általánossá.

A "vikingek", mint egységes történelmi csoport modern találmány. Bár Charles Francis Keary már 1891-ben írt róluk, a fogalom a második világháború után vált meghatározóvá. Az 1970-es és 1980-as években terjedt el igazán, főként angolszász nyelvterületen.

A középkori források azonban nem így beszéltek róluk. A "dánok", "norvégok" vagy "pogányok" kifejezések voltak használatosak, földrajzi, politikai és vallási szempontok szerint. A "viking" kollektív történelmi alanyként való alkalmazása nem található meg az eredeti forrásokban.

Woolf bírálja, hogy ma már szinte bármit "vikingnek" neveznek - gyerekeket, farmokat, városokat. Ez szerinte rombolja a skandináv társadalmak belső sokféleségét, és kiragadja őket a regionális kontextusból.

Például a Borre temető Norvégiában 400-tól 1050-ig működött. A Lofoten-szigeteken található Borg település története pedig a 3. századig nyúlik vissza. Ezek a helyszínek sem illeszkednek a szűken értelmezett "viking korszakba".

Az angol központú történetírás egy olyan megközelítés, amely a brit történelem és kultúra főbb eseményeit, alakjait és hatásait helyezi középpontba. E módszer célja, hogy a történelem eseményeit angol perspektívából vizsgálja, kiemelve az ország globális hatását, valamint a brit identitás alakulását. A történetírás során a szerzők gyakran támaszkodnak a klasszikus forrásokra, mint például a krónikák, levelek és naplók, amelyek lehetővé teszik a múlt mélyebb megértését. Az angol központú történetek gyakran foglalkoznak olyan kulcsfontosságú témákkal, mint a gyarmatosítás, a politikai és társadalmi reformok, valamint a kultúra fejlődése. E megközelítés kritikusai azonban rámutatnak arra, hogy a történetírás angol középpontú felfogása gyakran figyelmen kívül hagyja a nem angol népek tapasztalatait és perspektíváit. A modern történetírás egyre inkább törekszik arra, hogy sokszínűbb képet nyújtson, amelyben a különböző kultúrák és népek története is helyet kap, így gazdagabb és árnyaltabb megértést nyújtva a múltról. Összességében az angol központú történetírás fontos része a brit történelem tanulmányozásának, de elengedhetetlen, hogy ezt egy szélesebb kontextusban, a világ más részeivel együtt vizsgáljuk.

Woolf szerint a 793-1066 közé eső "viking korszak" angol találmány. Paul Du Chaillu dolgozta ki, és az angol nemzeti narratívához igazodik. A Lindisfarne elleni támadástól a hastingsi csatáig tartó időkeret Anglia szempontjából releváns, de alkalmatlan a skandináv történelem leírására.

A skandináv térségben sokkal fontosabb esemény volt a kereszténység felvétele vagy a monarchiák kialakulása. Emellett a gazdaság is átalakult - az iszlám ezüstöt germán és angol érmék váltották fel.

A kora középkorban a skandináv térség kulturális, politikai és földrajzi szempontból rendkívül sokszínűnek számított. Ribe városa, amely már 700 körül jelentős kereskedelmi központtá fejlődött, szoros kapcsolatokat ápolt a fríz, szász és brit kereskedelmi hálózatokkal. E sokféleség révén a város nem csupán a helyi gazdaság motorja lett, hanem a különböző kultúrák és tradíciók találkozási pontjává is.

A norvég fjordok és a rejtett falvak látványa - amelyet az izlandi irodalom népszerűsített - egy idealizált, romantikus képet festett a régióról. Woolf megjegyzi, hogy Jütland valójában sokkal inkább emlékeztet Kelet-Anglia tájaira, mint Norvégia más területeire.

A kalózoktól a királyokig

A történészek véleménye szerint nem helyénvaló egyetlen kategóriába sorolni a 8. századi tengeri rablókat és a 11. századi keresztény királyokat. A Lindisfarne-i támadók, valamint olyan uralkodók, mint Harald Sigurðarson és Nagy Knut, lényegesen eltérő társadalmi és politikai háttérrel rendelkeztek, ami alapvetően befolyásolta a cselekedeteik motivációit és céljait.

A "viking korszak" tehát nem zárult le egyetlen ponton. Sveinn Ásleifarson, akit az utolsó vikingként emlegetnek, 1170 körül halt meg. A 13. századi skót szigetek is tanúsítják, a "viking" jelenség nem ért véget 1066-ban.

Woolf kiemeli a nyugati és keleti skandináv diaszpórák közötti eltéréseket. Nyugaton olyan alakok, mint Olaf Guthfrithsson vagy Oda érsek, jól példázzák, hogyan integrálódtak a "viking" származású egyének a helyi közösségekbe.

A keleti régióban a svédek és a gotlandiak különleges folyami kereskedelmi útvonalakat alakítottak ki, amelyek valóban páratlanok voltak. Finnország korai gyarmatosítása, valamint a Sztaraja Ladoga városának megalapítása szintén a 8. századra tehető, így ezek az események jóval megelőzik azt az időpontot, amelyet a hagyományosan a viking korszak kezdeteként ismerünk.

Izland, mint különutas példa

Izland egy különleges jelenség, hiszen politikai értelemben parasztköztársaságként működött, állam nélkül. Talán Gotlanddal mutat csak némi párhuzamot, de az izlandi sagák hatása a modern viking mítoszra felbecsülhetetlen. E történetek révén az izlandi kultúra és identitás olyan gazdag narratívát teremtett, amely messze túlmutat a sziget geográfiai határain.

Woolf nem a "viking" kifejezés eltüntetésére hívja fel a figyelmet, hanem arra, hogy túllépjünk a leegyszerűsített értelmezéseken. Véleménye szerint a "vikingek" mint homogén csoport való kezelése egy modern fiktió, amely gátolja a történelmi valóság mélyebb megértését.

A cél olyan történetírás megteremtése, mely figyelembe veszi a skandináv világ kronológiai és földrajzi sokszínűségét. Ez segítene kiszabadítani a középkori történelmet az anakronisztikus keretei közül, és új, árnyaltabb narratívák kialakítását tenné lehetővé.