Azóta sem találkoztunk olyan kézilabdázóval, mint Anja Andersen – már harminc éve, hogy a sportág világát lenyűgözte tehetségével és kivételes teljesítményével.

Bár a lelkesedés és a "most vagy soha" szellem uralta a légkört, a dán női kézilabda-válogatott nem tudta túllépni saját határait a legutóbbi, Magyarország, Ausztria és Svájc közös rendezésű Európa-bajnokságán. Az ezüstérem természetesen nem elhanyagolható elismerés, de a csapat már húsz éve vár arra a pillanatra, amikor végre világversenyt nyerhet (Jesper Jensen kapitány joggal érezheti a csalódottságot, hiszen hat világversenyen hat elődöntőn szerepelhetett, de az áhított aranyérem elkerülte őket). Így hát csak a nosztalgia marad: harminc éve, Anja Andersen irányításával, a csapat először állt a csúcsra, egy olyan világklasszissal, akinek teljesítménye azóta is mércét jelent.

Dánia sporttörténetének csúcspontját 1993 és 2004 között élte meg, amikor a dán csapat számos kiemelkedő sikert könyvelhetett el. Ebben az időszakban három olimpiai aranyérmet zsebeltek be (1996, 2000, 2004), emellett három Európa-bajnoki győzelmet is ünnepelhettek (1994, 1996, 2002). A világbajnokság sem maradt ki a sorból, hiszen 1997-ben ott is diadalmaskodtak. Ezen kívül a dánok két világbajnoki ezüstérmet (1993) és egy bronzérmet (1995), valamint két Európa-bajnoki második helyezést (1998, 2004) is elértek, így a sportágakban való kiemelkedő teljesítményük vitathatatlan.

A válogatott már a korai világbajnokságok során is megmutatta tudását, hiszen 1962-ben a második helyezést érte el. Azonban a nyolcvanas évekre a csapat szinte eltűnt a nemzetközi porondról: az olimpiák világában eddig még nem tűnt fel, és a vébék sorából is három alkalommal kimaradt. Igaz, hogy egy szinttel lejjebb, a B világbajnokságon még megpróbálták magukat, de ott is egyre inkább a kiesés réme fenyegetett, ami érthetően nem hozott túl sok örömet a hazai szurkolók számára.

A szponzorok elmaradása miatt a DHF szövetség komoly dilemmával szembesült: a női válogatott sorsa kérdésessé vált, mivel a feloszlatás lehetősége is felmerült. Szerencsére, az utolsó pillanatban fordulat következett be, amikor a Höjgaard & Schultz építőipari vállalat felajánlotta támogatását, így sikerült megmenteni a csapatot a megszűnéstől.

A dán női kézilabda világelitbe való visszatérése egy lelkes fiatal edző és egy rendkívüli tehetségű tinédzser együttműködésének eredménye.

1985 nyarán a DHF edzőknek szóló elittanfolyamot szervezett, amelyen részt vett a Virum-Sorgenfri férficsapata fiatal vezetőedzője, a mindössze 27 esztendős Ulrik Wilbek. Tele volt lelkesedéssel és energiával, ahogy belevetette magát a tanulásba. Szeme előtt már akkor is a fiatal tehetségek jövője lebegett, és bár a férficsapat irányítását bízták rá, nem sokkal később őt kérték fel a junior női válogatott vezetésére is.

A kihívás nem volt csekély, hiszen 1987-ben Dánia volt a házigazda a korosztályos világbajnokságon. Wilbeknek nem sok ideje maradt a felkészülésre, de fiatal tehetségek sorát gyűjtötte össze, akik mind villámgyorsak, mozgékonyak és a labdával is kiemelkedően ügyesek voltak. Így került a csapatába a később klasszissá váló Vivi Kjaersgaard, a tehetséges Janne Kolling, Maybrit Nielsen, valamint a kapus Susanne Munk Lauritsen, aki nemcsak a pályán, hanem Wilbek szívében is fontos szerepet játszott, hiszen később felesége lett.

Az 1987-es junior világbajnokság igazi fordulópontot jelentett a dán kézilabda történetében. A válogatott egy lenyűgöző menetelésbe kezdett, amely során izgalmas összecsapásokat vívtak Dél-Korea és Norvégia ellen. Noha a franciák ellen sajnos vereséget szenvedtek el, ez nem kedvezett a csapat hangulatának, hiszen a döntőbe jutás már önmagában is óriási sikernek számított. A fináléban, bár a Szovjetuniótól elszenvedett 24-15-ös vereség árnyékolta be a teljesítményüket, a fejlődés és az elért eredmények vitathatatlanul új irányt adtak a dán kézilabdának, és megalapozták a jövőbeli sikerekhez vezető utat.

Szinte megismételhetetlen bravúr, hogy a csapatból 14 (!) játékos is szerepelt később a felnőtt válogatottban.

A keretben három, 1969-ben született játékos is helyet kapott: Conny Hamann, Gitte Madsen és Anja Andersen. Ez a fiatal generáció merész újításokkal közelítette meg a kézilabdázást, ami nem meglepő, hiszen 1991-ben Ole Eliasen váltotta Wilbeket a szövetségi kapitányi poszton. Az ő irányításával az 1993-as világbajnokságon olyan kiemelkedő sikereket értek el, amelyekre sokáig emlékezni fognak.

A csapat - a magyarok ellen aratott 18-15-ös győzelemmel kezdve - egészen a döntőig jutott, ahol sajnos hosszabbításban vereséget szenvedett el a német csapattal szemben. Anja Andersen kiemelkedő teljesítménye révén 40 góllal a góllövőlista 5. helyén végzett.

Az előzmények fényében következett be az 1994-es németországi Európa-bajnokság, ahol a csapatot joggal tartották a favoritok között. A teljesítményük önmagáért beszélt: a csoportkört veretlenül zárták, és sorra legyőzték Norvégiát, Horvátországot, Svédországot, Ausztriát és Ukrajnát. Ezzel a bravúrral bejutottak az elődöntőbe, ahol a másik ágon második helyezettként Magyarország várta őket.