Búcsúbuli pimasz vendégekkel – egy nem várt német szabadrúgás teszi színesebbé az estélt!

"Tipikus angol nap volt" - emlékezett vissza Dietmar Hamann, miután ő szerezte az egyetlen gólt a legendás Wembley-stadion utolsó mérkőzésén, az Anglia és Németország vb-selejtezőjén, 2000. október 7-én. A távoli szabadrúgása, amely a kapu felé vágott, a folyamatos esőre utalt, amely elöntötte a pályát. Hamann jól ismerte a brit szigeteket, hiszen az ezredfordulón Liverpoolban futballozott, így a körülmények cseppet sem lepték meg.

Negyedszázada záporoztak a statisztikák a régi Wembley-ről (az új 2007 márciusában nyílt meg): a legendás aréna 223 válogatott mérkőzés, 72 FA Kupa-döntő, 5 BEK-, illetve BL-döntő, valamint egy-egy nyári olimpia (1948), labdarúgó világ- (1966) és Európa-bajnokság megrendezése (1996) után bezárta kapuit.

A búcsúbuli különleges alkalom volt, hiszen az angol-német mérkőzés került terítékre. A választás sokakban kérdéseket vetett fel, hiszen a brit csapatnak 1975 óta nem sikerült diadalmaskodnia az NSZK, vagyis a mai Németország legjobbjai felett a futball londoni szentélyében.

A két csapat 2000-ben a labdarúgó Európa-bajnokság csoportkörében találkozott, ám ez a mérkőzés sajnos nem maradt emlékezetes a legjobb értelemben. A négyes csoportból a portugálok és a románok jutottak tovább, miközben a németeket 1-0-ra legyőző angol csapat hírhedt huligánjai felforgatták Charleroi városát, s ezzel igencsak negatív színezetet adtak a tornának. A találkozó így inkább a feszültség és a káosz jegyében zajlott, mintsem a sportág szépségeit ünnepelve.

A nyitó eseményre 126 047 néző volt kíváncsi - egyes források szerint akár 200 ezren is jelen voltak -, míg a záró részre 76 377-en gyűltek össze a helyszínen. A BBC tudósítója dühösen reagált a lelátón: "Kevin Keegan edző taktikai korlátai ugyanolyan brutálisan felszínre kerültek, mint Anglia válogatottjának technikai gyengeségei" - fogalmazott.

Keegan a mérkőzés végén barátságosan elköszönt.

Csődöt mondtam. Nem tagadom, nincs meg bennem az, ami e feladat ellátásához szükséges. Érthető, ha a közönség, amely eleinte szimpatizált velem, elfordult tőlem.

A német válogatott immár negyedik alkalommal ünnepelhetett győzelmet a híres Wembley Stadion gyepén. Eddig csupán a skót csapatok tudtak többször, összesen kilencszer, diadalmaskodni ezen a legendás pázsiton. A németek legemlékezetesebb győzelmüket 1928-ban aratták, amikor a két Alex, Jackson három, míg James két góljával 5-1-es eredményt könyvelhettek el. E győzelem után otthon mindhárman "Wembley varázslóiként" váltak ismertté.

Az 1961-es évben a skót csapat sajnos statisztikai értelemben is a legrosszabbakat produkálta, hiszen 9-3-as vereséggel tértek haza. Ugyanebben az évben a mexikói válogatott is súlyosan megsemmisítő vereséget szenvedett el, hiszen 8-0-ra kaptak ki. A luxemburgi együttes 1982-ben szintén nem járt jobban, hiszen 9-0-ra alulmaradtak. Az északírek 1963-ban 8-3-as eredménnyel zárták a mérkőzést, míg a törökök 1987-ben ugyancsak 8-0-ra veszítettek. Az osztrák csapat 1973-ban 7-0-ás vereséget könyvelhetett el. Az utolsó említett gólzápor szeptember 26-án zúdult a zöld gyepre, ezt követően pedig október 17-én következett az egyik legdrámaibb mérkőzés a Wembley történetében, amikor a lengyelekkel 1-1-es döntetlent játszottak. Ez a találkozó végül azt eredményezte, hogy az angol válogatott lemaradt az 1974-es világbajnokságról.

A magyar válogatott összesen hétszer lépett pályára az ikonikus Wembley Stadionban, és sajnos hatszor vereséget szenvedett el. E vereségek sorában találhatóak a következő mérkőzések: 1965-ben 1-0, 1978-ban 4-1, 1981-ben 1-0, 1983-ban 2-0, 1990-ben 1-0, és végül 1996-ban 3-0 arányban kaptak ki. Mindezek ellenére a magyar csapatnak volt egy emlékezetes diadala: a legendás 6-3-as győzelem, amely nem csupán a stadion falait rázta meg, hanem az egész angol futball világát is sokkolta.

A Szigetországra jellemző élmény leírásához idézünk: „Nincsenek szavak, amelyek képesek lennének megragadni a Wembley-stadionban összegyűlt 100 000 szurkoló lelkületét ezen a borongós, szürke novemberi délutánon. A mérkőzés során a futballtörténelem talán legizgalmasabb és leglenyűgözőbb csapatjátékát voltunk tanúi, amely azóta zajlik, hogy a foci létezik. Az angol csapat hazai pályán elveszítette hosszú és büszke veretlenségét a kontinens ellenfeleivel szemben, de a szurkolók csalódottságát valószínűleg enyhítette az az érzés, hogy egy ilyen kiemelkedő csapat volt képes megtörni ezt a sorozatot.”

Az olimpiai bajnokok egyszerűen nagyszerűek voltak! Magyarország labdarúgói szinte tetszés szerint törték át a hazai védelmet, és a gólok száma még hízelgett a házigazdáknak. Anglia a maga nyerseségében volt kénytelen ráébredni a világfutball valóságára.

A 6-3 után egyetlen magyar gól esett a régi Wembley-ben, azt az újpesti Nagy László érte el negyedszázaddal "az évszázad mérkőzése után". Az 1978-as mérkőzésre honfitársaink vb-résztvevőkként érkeztek, mégis a hozzájuk tartozó lányok-asszonyok némelyike került a brit bulvárlapok hasábjaira illegális áruházi készletcsökkentés miatt. Az angolok egymás után másodszor estek ki a selejtezőkön, ezzel együtt a Népszabadság ekképpen számolt be a 4-1-es vereségről: "Úgy festett a játék, mint amikor kezdő amatőr csapat találja magát szembe a minden ízében képzett, a futballt magas fokon játszó labdaművészekkel."

Magyarok máskor is megfordultak a Wembley-ben. Kubala László 1953-ban, az Anglia-Európa-válogatott mérkőzésen (4-4) jegyzett két gólt; Puskás Ferenc a világválogatott tagjaként tért vissza 1963-ban oda, ahol tíz évvel korábban a mesés visszahúzós csel után lőtt a rövid felsőbe, majd a Panatinaikosz edzőjeként érkezett az 1971-es BEK-döntőre; Kű Lajos az FC Bruges labdarúgójaként szerepelt az első számú európai klubtorna csúcstalálkozóján 1978-ban; Zsolt István pedig 1966-ban a világbajnokság angol-uruguayi nyitómeccsén (0-0), majd 1969-ben az Anglia-Franciaország 5-0-on fújta a sípot (ezen Geoff Hurst ugyanúgy mesterhármast ért el, mint a vb-döntőben).

Az angol-német mérkőzések történetében is találunk magyar vonatkozású emlékeket. Például 1982. október 13-án, amikor is a két csapat összecsapott, a végeredmény 1-2 lett, és Palotai Károly vezette a játékot. Később, 1996. június 26-án, az Európa-bajnokság elődöntőjében szintén emlékezetes mérkőzést játszottak, ahol a döntetlen 1-1 lett, és a sípot Puhl Sándor fújta. Az ilyen mérkőzések mindig különleges helyet foglalnak el a sporttörténelemben.

Hogy ez mennyire éles volt mindig, arról az is tanúskodik: az Anglia-NSZK iskolás -15 éves gyerekeket felsorakoztató - találkozón 1981-ben 75 ezren voltak a Wembley-ben (1-2), majd 1982-ben 70 ezren az akkor nyugat-berlini Olimpiai stadionban (3-0).

A német csapatban ott volt Dietmar Hamann is. Sven-Göran Eriksson, az angolok svéd szövetségi kapitánya meg is jegyezte: "Neki köszönhetem az állásomat."