Csáji Attila békésen visszatért Teremtőjéhez, megtalálva a nyugalmat és a harmóniát a végtelenben.

Csáji Attila 2015-ben Kassán készült fényképe (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)

A minap Nagyváradon találkoztam régi kerékpártúrás barátommal, akivel már régóta nem láttuk egymást. Azóta sokan elmentek közülünk, és az utóbbi év eseményei csak fokozzák ezt az érzést. Amikor erről a múltról beszélgettünk, ő váratlanul megkérdezte: Miért sietnek az emberek ennyire?

Jelenleg Csáji Attilától szeretném megkérdezni ugyanezt, ha lehetséges.

Már hosszabb ideje nem kaptam választ villámposta leveleimre, érzékeltem, búcsúzó félben van. Néha eszembe jutott, jó lenne egy jóízűt beszélgetni. Hát erről már sajnos lekéstem!

Emlékeimben újraélem a közös pillanatainkat. Rengeteg alkalom adódott, hogy együtt lehessünk. Hálás vagyok, amiért megoszthattuk egymással a gondolatainkat.

Ahogy a fia fogalmazza, csütörtök este, a szeretet és az összetartozás melegében, csendesen álomra hajtotta fejét, és visszatért Teremtőjéhez.

Szepsiben, a boltíves lelkészlakban látta meg a napvilágot 1939. március 21-én, hiszen az orvoshoz való eljutás már túl későnek bizonyult. Négy testvér között nőtt fel, és családja története is színes volt: nagyapja részben mánta származású volt, de mindig is magyarnak vallotta magát. A szabadságharc idején ágyút öntött, így a családja története összefonódott a hazáért vívott harcokkal. Édesapja, Csáji Pál (Nagyida, 1902-Budapesten hunyt el 1964-ben) református lelkészként szolgálta a közösséget. 1928-tól Szepsiben tevékenykedett, majd 1942-től Kassán, vallásoktató lelkészként folytatta munkáját. Az 1945 és 1947 közötti időszakban helyettes lelkészként dolgozott Abaújszinán. A kitelepítést követően, 1962-től a Ráday Levéltárban levéltárosként folytatta pályafutását, de sajnos megalázóan alacsony fizetésért dolgozott haláláig.

Ezek az évek mélyen bevésődtek a lelkébe, soha el nem felejthető nyomot hagyva benne.

1945 után, amikor magyarul próbáltál cigarettát kérni, brutálisan megütöttek. Tüntetők lepték el az utcákat, és hangosan kiabálták: "Magyarok a Dunába!" Az akkori jogi keretek a normális emberek számára teljesen elfogadhatatlanok voltak - vallotta be.

A háború utáni Kassán a soviniszta érzelmek szinte tombolni kezdtek. Az első osztályba lépve egy szlovák iskolában találta magát.

Negyvenen ültek a padokban, döntő többségük nem értett egy szót sem. Nina, kedves árvai tanítónőjük nem értette, "honnan került osztályába ez a rengeteg magyar, ő úgy tudta, hogy egy szlovák városba érkezik, amelyik visszatérhetett ősi szlovák mivoltához, s akkor itt mit tapasztal!?"

Ez a város egy különleges kultúra szövevénye, amely évszázadok alatt formálódott. Nem véletlen, hogy olyan kiemelkedő személyiségek, mint Márai Sándor, itt látták meg a napvilágot. Ez a szellem mind a mai napig érződik a légkörében. Kassát Márai igazi otthonának tekintette, annak ellenére, hogy családja a második világháború után kénytelen volt elhagyni ezt a várost, és Budapestre költözni. A város iránti szeretete és kötődése azonban sosem szűnt meg.

Miskolcon süteménnyel fogadták, Budapesten viszont a hatóságok szinte bűnözőkként kezelték őket. Azóta ott élt, de kassainak érezte magát.

Ez meghatározó élmény volt, mint a Hollandiában eltöltött egy év számára, ahol rajzolni kezdett, majd 1956. Az összegyűjtött pénzhez akkor senki sem nyúlt. Ez volt a közösség csodálatos kiteljesedése, amit 17 évesen élt át egyfajta erősugárzásként.

Ott - micsoda irónia! - a Kommunista Ifjúsági Szövetség megszervezését akarták rábízni, de hamarosan kiderült, erre teljesen alkalmatlan. Az érettségi azonban nem ment simán. Magyarból és matematikából külön megdicsérték. A kedvenc tantárgyánál, a történelemnél jelentkezett a gond. Az elnök - úgy tűnt, jóakaratúan - beszélgetni kezdett vele, s mivel tudta, hogy Kassától telepítették ki őket, ezt a témát vette elő és kérte, meséljen az emlékeiről.

Őszintén, mint férfi a férfival! - hangsúlyozta.

A tapasztalt tényeknek megfelelően számolt be a történtekről. Az elnök üvöltözött, meg akarta emiatt buktatni, hogy egy testvéri szocialista országot - úgymond - mocskolt. Végül nem bukott meg, csak olyan rossz jegyeket kapott, hogy ilyen bizonyítvánnyal sehová sem vették föl. Ám végül sikerült a Ráday Könyvtárban elhelyezkednie.

Az 1960-as évek közepe táján a magyar képzőművészeti avantgárd újhullámának egyik kulcsszereplőjévé vált.

Attila felfedezte, hogy Aczél György vezetése alatt a korszak sajátos ravaszsága abban rejlett, hogy csak azokat a kezdeményezéseket támogatta, amelyek a magyar identitás gyengítésére irányultak. A cél egyértelmű volt: a nemzeti értékek aláásása és a hagyományok felszámolása. Ebből adódóan Attila elhatározta, hogy aktívan fellép e káros folyamat ellen, és tenni kíván valamit a magyar kultúra megőrzéséért.

Ő az avantgárd irányába indult, amelyet Magyarországon valamilyen módon elviseltek.

Létrehozta a Szürenon csoportot, melynek elnevezése a francia "sur et non" kifejezésből származik. Ezzel a kezdeményezéssel a magyar identitás megerősítését tűzte ki célul. Olyan művészeket keresett, akikben az autonóm egyéniség felsejlik, és akik nyitottak a mai világra, de ugyanakkor érzékenyek a helyi problémákra és hagyományokra, nem csupán a trendek vak követésére törekednek.

Tehát olyan emberekről van szó, akik megőrizték magukban a hely szellemét, vagyis a genius locit, és nem engedték, hogy eltűnjön belőlük a múlt ereje, hiszen a jelen csak a múlton keresztül érthető igazán.

Részben hazai, de főként nemzetközi ösztöndíjak révén sikerült megvalósítania álmait.

Számos magyar avantgárd kiállítást szervezett itthon és külföldön, főleg Lengyelországban.

Lézertechnológia alkalmazásával, valamint reflexiós és transzmissziós holográfiás módszerekkel mélyült el a kutatás világában.

Korábban is vonzotta a domborműves és plasztikus művek körüli játékos fényhatások felfedezése, de a lézer és a holográfia világának felfedezése teljesen új dimenziókat nyitott meg előtte.

Természetesen az elvtársak nem éppen a boldogságtól ragyogtak, amikor a Magyar Szentkorona másolatát a miskolci égboltra vetítették...

Amikor 2022-ben Kassán járt, egy rendkívül makacs balliberális előítéletre hívta fel a figyelmet, amely szerint a beneši Csehszlovákia modellje példaértékű demokráciának számított. Sajnos, még napjainkban is sok józan és jóakaratú ember küzd e tévhit eloszlatásával.

Másik megkerülhetetlen üzenete:

A kizárólagosságra való törekvés nem csupán a kommunizmus és a nácizmus sajátja, hanem az euro-atlanti civilizáció más formáiban is megfigyelhető. Ezzel a magabiztos önteltséggel párhuzamba állítható e két ideológiai szörnyeteg. Ennek következményeként a valóság egyes aspektusai kisajátításra kerülnek, ami a nemes eszme fokozatos eltorzulásához vezet. A szabadság kérdése hasonló sorsra juthat: alapvető szükségletünk, de könnyen átalakulhat szabadossággá. Hasonlóképpen a tolerancia is, amely szintén elengedhetetlen, de bizonyos körülmények között az aberráció szövetségesévé válhat.

Kiszolgáltatottságunk egyre nő.

Mégis, a Kárpát-medence szívében érzi otthon magát, függetlenül attól, hogy határok szabdalják. Összefogásra van szükségünk, és akkor még a legmerészebb álmok is valósággá válhatnak!

Kedves Attila, reméljük, egyre többen látják be gondolataid igazát és teszik magukévá.

Hálás szívvel gondolunk rád és az általad végzett munkára. Nyugodj békében!