Emil, a drón perspektívájából...
Vagy helikopter-perpektívából, rendőrkutya-nézetből, végül szemtől szembe. Férfiasan, mint a westernekben vagy a kardos-jelmezes viadalokban, ahol a bátorság és a kitartás mérkőzik meg egymással. Ki pislog előbb? Jelenleg a rendszer hunyorog, kétségek között ingadozik; a helyzet nem változik, miközben e sorok a nyilvánosság elé kerülnek. Már 19 napja, hogy a gyilkos, a mezőméhesi tettes, a 37 éves, korábban büntetett Emilt senki sem találja. Egy szakmabelitől tudom, hogy a körözést azonnal kiadják, amint a gyanúsítottat nem találják bejelentett lakóhelyén; ilyenkor uniós listára is kerül, ami azt jelenti, hogy már nem csupán a helyi hatóságok, hanem a kontinentális jogérvényesítők is rálépnek a nyomára. Az idő sürget, a feszültség csak nő, miközben a titkok sűrűjében egyre több kérdés merül fel.
Hatóságaink az első sokkhatás után négy erdélyi megyében is nyomozni kezdtek, miközben aktívan tájékoztatták a közvéleményt: itt is, ott is, hogy 5 ezer eurós nyomravezető díjat ajánlanak fel, és hogy egy pásztor azt állította, látott valamit, ami segíthet a nyomozásban. Szóba került, hogy talán már nemcsak a helyi erdőkben, hanem akár a határokon túl is keresni kellene. A (meglehetősen átmeneti) kudarc következményeiről viszont senki nem beszélt. Ilyen helyzetekben elvárható lenne, hogy a felelős intézmények valamelyik képviselője felálljon, és próbálja menteni a helyzetet, például lemondással. A belügyminisztérium hierarchiáját figyelve azonban valószínű, hogy a tárcavezető nem fogja ezt megtenni; inkább egy másod- vagy harmadvonalbeli szereplő léphet hátrébb, miközben a nyugdíjazás előnyeit is mérlegeli. Eközben a rendőrség szakszervezete is jelezte, hogy a kutatáshoz szükséges eszközök, szervezettség és stratégia hiányzik; posztoltak is néhány rendőrtalpat, és 31 órányi terepmunka után a látvány egyáltalán nem volt megnyugtató.
Mielőtt belevágtam volna ebbe a bekezdésbe, néhány órát eltöltöttem egy angol sorozat újabb két epizódjának megtekintésével, mint hétvégi szórakozás. A történet középpontjában egy kisvárosi női rendőr áll, akinek karaktere egy igazi brit őrmester: határozott, mégis érzékeny lélek, aki a csapat szíve és inspiráló példaképe. A cselekmény tele van izgalmakkal: drogkereskedelem, sorozatgyilkos, utcai összecsapások – szinte minden benne van, amit az ember egy jó krimiből várhat. A dinamikus mikrójelenetek, ritmusos történetszál és precízen adagolt feszültség magával ragadó, némi humorral fűszerezve. Emil esetében viszont csak egyre fokozódó frusztrációval és sok-sok kérdéssel találkozom: hogyan lehetett szabadlábra helyezni, amikor már súlyos bűncselekmények terhelik, és hogy lehetséges, hogy a távoltartási rendelet megszegése miatt tavasszal nem tudták előállítani. Az ügy egyébként a hazai nőgyilkosságok egyre aggasztóbb sorozatához kapcsolódik – a sajtó is foglalkozik ezzel a témával, de átfogó, részletes elemzést még nem láttam a jelenségről. Valószínűleg szükség van néhány kiemelkedő esetre, és az áldozatnak is ismertebbnek kell lennie, nem csupán egy apró, másfél ezer fős falucska lakójának.
Mindenesetre most ott van a kormányt megrengető botrány a miniszterelnök-helyettessel kapcsolatban, aki... nos, akiről nem is tudni, hogy valóban megvesztegetett, vagy éppen feljelentette az adóügyi hatóságot, amikor évekkel ezelőtt zsarolni kezdte a vállalatát egy illetékes. Valójában nagyon remélem, hogy mire befejezem ezt a bejegyzést, már megérkezik a hír, hogy el kapták: hiszen egy menekülő, adrenalintól fűtött és éhes, kimerült ember sok mindent megtehet, de ugyanakkor az is előfordulhat, hogy az erdő vadjai, vagy éppen egy juhászkutya vet véget az életének. Ebben az esetben viszont lehet, hogy hetek telnek el, mire egy átlagos gombaszedő észreveszi a patakmederben... és kapkodva tárcsázza a 112-t.
