Európa és a béke: egy különleges kapcsolat, amely évszázadok során formálódott. A kontinens története tele van konfliktusokkal és viszályokkal, de a béke iránti vágy mindig is jelen volt. A második világháború után a nemzetek összefogtak, hogy egy új, sta
Ha áttekintjük Európa történelmét, azt látjuk, hogy tele van háborúval. Közhely, hogy ez mindig a nagyobb hatalom, befolyás érdekében történt, miként az is, hogy minden háború békével végződik (föltéve, ha az egyik - vagy mindkét - fél már belerokkant a gyilkolásba). Van viszont egy szép mondás is, azt (állítólag) a rómaiaknak köszönhetjük: Si vis pacem, para bellum. Vagyis ha békét akarsz, készülj a háborúra. Tehát legyen elrettentő haderőd. Rejtett mondanivalója pedig az, hogy ha már mindenáron háborúzni akarsz, akkor tessék arra rendesen fölkészülni.
Mindez még nem hatolt el Európa tudatáig: a XX. századot például állandó háborúk árnyéka lengte körül. Az I. világháború után a győztes antant úgy gondolta, hogy végleg véget ért a nagy (és minden) háború. Németországot megalázták, a Monarchiát pedig szétszakították, így azt hitték, hogy a jövőben nem fenyegeti őket többé háború. Ezzel a győzelemmel az „örök béke” illúzióját teremtették meg, és nyugodt lelkiismerettel, mintha véglegesen nyugalomra leltek volna, mély pacifizmusba süllyedtek, biztosítva a saját jövőjüket.
A helyzet következményei hamarosan megmutatkoztak. Az emberek élvezték a látványosan kialakult békés állapotokat, ám nem vették észre, hogy Németországban mindez másképp értelmeződött. Így történt ez 1938-ban is, a müncheni egyezmény után. Összességében tehát egy rövidlátó politikai döntéshozatal paveztette az utat a II. világháborúhoz. Nem meglepő, hogy sokan úgy vélik, az I. világháborúnak valójában sosem volt teljesen vége, hiszen alig két évtized elteltével újra kitört a konfliktus.
Aztán újra egy grandiózus békekötés zajlott le (Párizs szívében), ami azonban csalóka módon egy teljesen másik konfliktusba torkollott: a hidegháborúba. Ebben az időszakban még élénken éltek az emlékek arról, hogy a háború elkerülésének kulcsa a kölcsönös elrettentés és az egyensúly fenntartása. Ez a stabilitás azonban nem tartott sokáig, hiszen a Szovjetunió széthullása mindent felforgatott.
Ekkor a háborús héják, akik valahogy mindig találnak módot a fennmaradásra, úgy gondolták, hogy a hidegháború megnyerésének kulcsa az utód orosz állam gazdasági alapjainak teljes lerombolása.
Elindult a hecckampány az orosz medve ellen, amely mindig is hajlamos volt az agresszióra, csakhogy Európa eddig nem vette észre, hogy a medve nem éppen könnyű ellenfél. A történelem tanulságait figyelmen kívül hagyni nem éppen bölcs dolog. Eközben pedig egy új szereplő is színre lépett: Kína. Trump elnöksége alatt többször is hangsúlyozta, hogy Európa biztonságáért elsősorban Európának kellene felelősséget vállalnia, nem csupán az amerikai csapatokra támaszkodva, akik ott állomásoznak. Most is ezt a nézetet képviseli, de Európa továbbra is süket a figyelmeztetésekre. Sőt, egyre inkább elborzad, hogy Amerika esetleg ki szeretne vonulni a kontinensről. Ezen felül, a Nyugat által inspirált ukrán provokációk után az oroszok végül nem bírták tovább türtőztetni magukat, és katonai akciót indítottak Ukrajna ellen.
Most ez a helyzet: Európa kitakarította fegyverraktárait, nagylelkűen az ukránoknak adott szinte mindent, amivel lőni lehet, s úgy képzeli, az ukránok majd legyőzik az oroszokat.
Ukrajna támogatása elengedhetetlen, hiszen az ukrán szabadság mindennél fontosabb, még Európánál is. A Nyugat folytatja a béke megőrzésére tett erőfeszítéseit, miközben mélyen tiszteleg a veszteségek előtt. Hosszú életet a pacifizmusnak! De vajon meddig marad életképes? Az aggasztó kérdés, hogy mi történik, ha az Egyesült Államok lemond a NATO-tagságról. Ki fogja megvédeni Európát? Ki lesz hajlandó az életét áldozni a kontinens biztonságáért?
Sokan azt hiszik, hogy az oroszok nem állnak meg Ukrajna határainál, és ezzel próbálnak minket ijesztgetni. Ez a félelem nem teljesen alaptalan, ugyanakkor Európa még mindig nem érti, hogy az ijesztgetés nem fogja megvédeni a kontinens biztonságát. A helyzet az, hogy az oroszokkal másféle párbeszédet kellene folytatni. Az ő világukban is jelen vannak félelmek és illúziók: attól tartanak, hogy elszigetelődnek ebben a hatalmas, két földrésznyi országban. Éppen ezért úgy vélik, hogy érdemes szorosabb kapcsolatokat kialakítani a távoli Kelettel, legyen szó Kínáról vagy akár Észak-Koreáról is.
A történelem ciklikus természete mindig is jelen volt, még ha sokan hajlamosak is figyelmen kívül hagyni ezt a megállapítást, különféle apróságokra és a "fejlődés" illúziójára hivatkozva. Miközben mi itt, Európa homokóra-nyakában, tétlenül figyeljük, hogy mi fog történni, ha a fejünk fölött rakéták és tömegpusztító fegyverek zümmögnek, úgy tűnik, a kontinensünk nem is foglalkozik ezzel. Talán azért, mert Európa túlzottan elmerül a saját jelentéktelenségében ahhoz, hogy észrevegye a valóságot. Az a közöny, amely körülveszi, szinte életképtelenné teszi, miközben Oroszország folyamatosan erősödik, függetlenül attól, hogy a hétpróbás kontinens mennyire próbálja ezt letagadni. Emellett az Egyesült Államok és Kína is egyre inkább a színpad középpontjába lép, míg Kína csendesen, de annál gyorsabban fejlődő gazdaságára összpontosít. Mindezek a folyamatok figyelmeztetnek arra, hogy a történelem nem csupán egy múltbéli események sorozata, hanem élő, lélegző entitás, amely folyamatosan formálja a jövőt.
