"Számomra ez a művészet mesterségbeli tudományának csúcsát jelenti." – Molly Parker Szabó Istvánról, Mundruczó Kornélról és az új orvosi sorozatáról, a Doki-ról.

Az Emmy-díjra jelölt színésznő olyan népszerű sorozatokban tűnt fel, mint a Kártyavár és a Deadwood, emellett Szabó István és Mundruczó Kornél filmjeiben is láthattuk őt. Hamarosan debütál új sorozata, a Doki a MAX-on. Zoomon keresztül beszélgettünk vele.

Orvost játszani izgalmas kihívás, de nem mentes a nehézségektől sem. Például, a szakszavak folyamatos használata komoly fejtörést okozhat. Gondoljunk csak a nyelvtörő gyógyszernevekre, mint a "metoprolol" és hasonló társai, amelyek könnyen összezavarhatják még a legfelkészültebbeket is.

Látja, Önnek elsőre sikerült, de sajnos én nem voltam ilyen szerencsés. A pontos okát nem tudnám megmondani, de az "r" betű a lehető legrosszabb helyre került. Szinte kimondhatatlan volt számomra, sokat küzdöttem vele. Játszottam már doktort, de ilyet, mint most, akit a szakmája gyakorlása közben láthatunk, még sosem formáltam meg. Láthatjuk, ahogy életeket ment, a tétek már nem is lehetnek magasabbak, nem volt más választásom, profin kellett használnom a szakzsargont. Közben ott volt a sok orvosi eszköz, ezekkel is ügyesen kellett bánnom. Most kezdem igazán értékelni, micsoda kihívás, ha valakinek egy kórházsorozatban kell helytállnia.

Sok munkatársa már átélt hasonló szituációkat. George Clooney a Vészhelyzet sorozatban nyújtott teljesítményének köszönheti, hogy a közönség figyelmének középpontjába került, míg Hugh Laurie a Doktor House karakterével vált világszerte ismertté. Ha lehetősége lenne választani, kinek a szerepét preferálná: Dr. Rossét vagy Dr. House-ét?

Mindkettőjüket hihetetlenül szeretem. A Dokiban én egy olyan orvos bőrébe bújok, aki mindent a saját erejéből ért el. Rengeteget dolgozott azért, hogy a kórház legkiválóbb orvosává váljon. A múltjában olyan súlyos tragédia sújtja, hogy az egyetlen menekülési útvonalat a munka adta számára. Számára a munka nem csupán hivatás, hanem a túlélés szimbóluma is.

Manapság szinte mindenki belemerül a tévésorozatok világába, de Ön nem most kezdett el felfedezni ezt a lenyűgöző iparágat. David Milch ikonikus westernjében, a Deadwoodban például 36 epizódon keresztül öltötte magára Alma Garret karakterének bőrébe. Érzi még a vágyat, hogy visszatérjen a Milch-féle vadnyugati atmoszférába?

Nagy örömmel emlékszem vissza a Deadwood forgatására; valószínűleg ez volt eddigi pályafutásom leginspirálóbb élménye, és ennek számos oka van. Különösen vonzódom azokhoz a női karakterekhez, akik akkor kerülnek a középpontba, amikor éppen a legnehezebb időszakukat élik. Amikor úgy érzik, hogy a világ a lábuk alól kicsúszik. Ilyenkor az embernek két lehetősége van: vagy a padlón marad, és elfogadja a sorsát, vagy összeszedi magát, és új irányba tereli az életét. Az új sorozatomban egy orvost formálok meg, aki hasonló utat jár be, mint Alma Garret a Deadwoodban. Alma története egy különösen erőszakos környezetben bontakozik ki, ahol a férje halála után újra felfedezi önmagát. Már nem csupán valakinek a felesége vagy lánya, hanem egy független, önálló nő. A doktornőm más utat választ, de az ő újjászületése is hasonló mélységeket rejt magában.

Két magyar rendezővel is együttműködött korábban: elsőként Szabó Istvánnal, akivel A napfény ízét készítette el. Szabó filmje egy magyar zsidó család életének történetét meséli el három generáción keresztül, a monarchiabeli időszaktól kezdve, átívelve két világháborún, a holokauszton, egészen a kommunista diktatúráig. Valószínűleg nem ártott neki egy kis gyors felkészítés a magyar történelemről.

Igen, megkaptam a lehetőséget. Szabó István, a lenyűgöző rendező, olyan maradandó élményt nyújtott számomra A napfény ízében való szereplés során. A filmet körülbelül 1997 környékén forgattuk, és hosszú hónapokat töltöttem Budapesten. Néhány év elteltével újra a fővárosban találtam magam, ezúttal a Max című film keretein belül. A tél hideg volt, a hó pedig vastagon borította a várost, én pedig Dosztojevszkij műveibe merültem el, elmélyülve a szavak varázsában.

A Kártyavárban nyújtott teljesítményéért Emmy-díjra jelölték. De vajon mit jelent egy ilyen jelölés? Mennyire képes megnyitni új lehetőségeket?

Kellemes dolog egy ilyen jelölés, semmi kétség, bár hajlamosak vagyunk nagyobb fontosságot tulajdonítani neki, mint amennyit valóban jelent. Elég régóta a pályán voltam, hosszú karrier állt már mögöttem, amikor Emmyre jelöltek. A Kártyavár kellemes változatosságot jelentett, mert jó tíz éven át főleg független filmekben szerepeltem, vagyis sok-sok olyan produkcióban, amelyekre igazán büszke vagyok, szakmailag sokat adtak, csak hát a kutya se látta őket. A Kártyavár egészen más nagyságrend volt, hatalmas közönséget vonzott, ráadásul ez volt a Netflix első saját sorozata, úgyhogy elmondhatom, hogy ott lehetettem a streamingkorszak kezdeténél. Az igazi változást azonban nem a jelölés jelentette, hanem az, hogy ezúttal mennyien látják, amit csinálok.

A színészek gyakran új kihívások elé állítják magukat, és Ewan McGregor sem kivétel ez alól, amikor Philip Roth „Amerikai pasztorál” című regényéből készült film rendezésére vállalkozott. Érdekes tapasztalat lehetett részt venni McGregor alkotásában, hiszen más dimenziót ad a színész és a rendező közötti viszonynak, ha a rendező maga is színész. Milyen érzés volt, amikor a rendezői utasításokat egy olyan kollégától kaptad, aki maga is átélte a színészi kihívásokat?

Érezhető a különbség. Nem csupán Ewannál tapasztaltam ezt, hanem Robin Wrightnál is, hiszen a Kártyavár több epizódját ő irányította. Az igazán különleges a színész-rendezőkben, hogy nem túlrendezik az előadót, nem bonyolítják túl a helyzeteket, és nem felesleges szavakkal terhelik a színészi játékot. Ez sokszor kifejezetten felszabadító hatású. Ugyanakkor találkoztam olyan kiváló rendezőkkel is, akik nehezen tudták megfogalmazni, mit is szeretnének elérni. Ilyenkor a színész feladata, hogy kitalálja a hiányzó darabokat. Persze, ha Szabó Istvánnal dolgozik az ember, ilyen aggodalmak fel sem merülnek, mert ő rendkívül pontosan instruálja a színészeit. Amikor a rendező egyben színész is, gyakran elegendő egy pillantás is, hogy mindketten tudják, hol állnak a folyamatban. Néha elég annyit mondania, hogy: rendben, csináld! Végül is azért bízott meg minket a szereppel, mert tudta, hogy képesek vagyunk megvalósítani azt.

Szabó hogyan irányította A napfény íze forgatásának folyamatát?

Ralph Fiennes egy vívót alakított, aki az 1936-os olimpiára készül, míg én a menyasszonya voltam. A forgatás helyszíne egy gyönyörű pályaudvar csarnoka volt, de a látványt valahogy nem tudtam igazán értékelni; minden figyelmemet egy apró, de számomra fontos dilemma kötötte le. Kérdések kavalkádja gyötört: Viseljem az eljegyzési gyűrűmet, vagy ne? És ha igen, mi legyen a kesztyűvel? Kesztyűt vegyek fel, vagy inkább nélküle legyek? A kételyeimet Szabónak osztottam meg, aki türelmesen végighallgatott, és megnyugtatott, hogy ezek valóban fontos kérdések. Aztán megkérdezte, hogy vajon láttam-e már magát az épületet, és tudom-e, hogy Eiffelnek is volt köze hozzá. Talán ez a nő sosem járt még itt - mondta Szabó - és csodálni fogja, amit lát. E szavakkal a rendező finoman arra akarta figyelmeztetni, hogy ne ragadjak le a jelentéktelen részleteknél, hiszen a lényeg az, hogy itt és most legyek jelen. Így a nagy rendezők a színészeiknek közvetítik az üzeneteiket – a pillanatra összpontosítva, ami igazán számít.

Több mint húsz év elteltével egy másik neves magyar rendező, Mundruczó Kornél mellett is lehetősége nyílt dolgozni. Mundruczó a következő rendezői generáció kiemelkedő alakja, és a „Pieces of a Woman” forgatása biztosan eltérő tapasztalatot nyújtott, mint A napfény íze filmje.

A film egyik kulcsjelenete az otthonszülés volt. Egy megszakítás nélküli, 22 perces jelenet, aminek a végén megszületik a gyerek. Két napig próbáltuk, hiszen egyetlen vágás nélkül kellett megcsinálnunk. Olyan volt az egész, mint egy színdarab, azzal a különbséggel, hogy ez egy házon belül játszódik és a ház minden szobáját használtuk. A legrosszabb, ami egy 22 perces snittben történhet, hogy a 15-ik percben elszúrok valamit, és újra kell kezdeni. Amikor ekkora a tét, nem lehet hibázni, ami azért elég rémisztő tud lenni. Színészileg is nagy a tét és a jelenetben szereplők számára is az. Nem azért nincsen vágás, mert milyen menő és technikás egy ilyen, megszakítás nélküli jelenet, hanem mert a filmben történtek így kívánják. Ez számomra a rendezés magasiskolája. És csak háromszor kellett felvennünk a jelenetet.

A Doki című sorozat január 16-tól kezdve érkezik a MAX platformjára. Ne hagyd ki!

Nyitóképen Molly Parker látható. Fotó: Tiazana Fabi / AFP.