Kern András: Ezért nem tudom megfogalmazni azt a híres második mondatot Mindenki ismeri azt az érzést, amikor egy gondolat a fejünkben forog, de valahogy mégsem tudjuk szavakba önteni. A második mondat, amelyre sokan várnak, számomra egyfajta kihívás. Me

Nem csupán szerepeket formál, hanem új univerzális világokat alkot. Ő a színpad mestere, a rendezés varázslója, a filmvászon csillaga, énekes, dalszövegíró és kabarék szellemi atyja, aki a mulattatás élményét adja át. Ki ő? Az összes lehetséges színművészeti díj büszke tulajdonosa, Magyarország egyik legikonikusabb és legkedveltebb alakja. Nem véletlenül érdemelte ki ezt a helyet a szívünkben. Tízéves kora óta a közönség szolgálatában áll, és már 55 éve a Vígszínház oszlopos tagja - igazi hűséges lélek. Minden lehetséges szerepet megformált, s mindig megkapták tőle a szórakoztatás élményét. Jelenleg kilenc darabban látható, és tavaly bemutatott filmje is nagy sikert aratott. Barátaival koncertezik, és a közönsége kívülről fújja keserédes dalait. Kérdezem: ki az, akire mindez illik?

Akinek az élete a "film, színház, muzsika" hármasában bontakozik ki, a Visszhang hasábjain osztotta meg történetét arról, hogyan indult el a hetedik évtizedét taposó pályafutása során a különböző műfajok felfedezésére. Mesélt arról, milyen lépéseket tett annak érdekében, hogy ez a sokszínűség ne csupán kaland legyen, hanem a siker folyamatosan vele tartó útitársa. Érdekes módon minden egyes műfaj új lehetőségeket és kihívásokat hozott, melyekből nemcsak tapasztalatokat, hanem inspirációt is merített. Az ő története nem csupán egy pályaív, hanem egy folyamatos felfedezés, ahol a művészetek határvonalai elmosódtak, és a siker kulcsa a szenvedély és kitartás volt.

Film

Elsőként Rózsa János, az Objektív Filmstúdió irányítója fordult az akkor negyvenhét éves művészhez, hogy megtudja, miért nem készít eddig mozifilmet. A művész őszintén válaszolt: nem kapott még felkérést erre a feladatra. Ugyanakkor elárulta, hogy tízéves kora óta vágyik arra, hogy rendező lehessen, és ez a szenvedélye sosem csökkent.

Egy jónéhány beszélgetés után, hazatértem, és azon a napon vendégségbe érkezett hozzánk egy barátunk, aki megosztotta velünk a válásának történetét. Ez az élmény beindította a kreatív gondolataimat, és a történetet saját ízlésem szerint alakítva, valamint a karmester szerepét magamra öltve, megrendeztem életem első nagyjátékfilmjét, a Sztracsatellát. De ez nem volt az első alkalom, hogy a filmezés világában kalandoztam: fiatalon már készítettem amatőr filmeket, és később televíziójátékokban is részt vettem. Edelényi János barátommal a suliból hazaérve nem a házi feladatokkal foglalkoztunk, hanem arról álmodoztunk, hogy filmeket kellene készítenünk. Megterveztük, honnan szerezzünk lámpákat, kitől kérjünk kölcsön kamerát, és hogy miből vásárolunk az Ofotértban nyolc-, később tizenhat milliméteres filmet. Igazán leleményesek voltunk, ha arról volt szó, hogy valóra váltsuk filmes szenvedélyünket.

Tizenhét éves voltam, amikor beléptünk Szinetár Miklóshoz, aki akkor a televízió elnökhelyettese volt, és akit a Ki mit tud? című műsorból ismertem. Elmondtuk neki, hogy szeretnénk a televízió KISZ Filmstúdiójában egy játékfilmet forgatni. Valahogy sikerült meggyőznünk Szinetárt, és már másnap összeállítottuk a stábot.

És valóban megcsináltuk! Így született az Időváltozás című tévéfilm szinte teljesen ingyen, a A televízió egy olyan csodálatos eszköz, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a világ távoli részeiről érkező képeket és hangokat élvezhessük a nappalink kényelmében. Ez a varázslatos találmány összeköti az embereket, és különböző kultúrák, történetek és események ablakaként szolgál. Legyen szó izgalmas filmekről, szórakoztató sorozatokról vagy tájékoztató hírekről, a televízió folyamatosan új élményekkel gazdagít minket. Az évek során a technológia fejlődése révén a televíziózási élmény is radikálisan megváltozott: a hagyományos analóg képek helyett ma már lenyűgöző HD és 4K felbontásban élvezhetjük kedvenc műsorainkat, sőt, a streaming szolgáltatásoknak köszönhetően szinte bármikor hozzáférhetünk a kívánt tartalmakhoz. A televízió tehát nem csupán szórakozás, hanem a modern élet egyik meghatározó eleme is, amely folyamatosan alakítja a társadalmi interakcióinkat és a kultúrát. eszközeivel, meg korunkbeli tévés haverjainkkal. Kicsit lopkodtunk ezt-azt, de beleadtuk a saját dolgainkat is, és végül lett belőle egy film. Elég jó volt, többször lement a tévében.Az a legérdekesebb az egészben, hogy a Magyar A televízió egy olyan csodálatos eszköz, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a világ távoli részeiről érkező képeket és hangokat élvezhessük a nappalink kényelmében. Ez a varázslatos találmány összeköti az embereket, és különböző kultúrák, történetek és események ablakaként szolgál. Legyen szó izgalmas filmekről, szórakoztató sorozatokról vagy tájékoztató hírekről, a televízió folyamatosan új élményekkel gazdagít minket. Az évek során a technológia fejlődése révén a televíziózási élmény is radikálisan megváltozott: a hagyományos analóg képek helyett ma már lenyűgöző HD és 4K felbontásban élvezhetjük kedvenc műsorainkat, sőt, a streaming szolgáltatásoknak köszönhetően szinte bármikor hozzáférhetünk a kívánt tartalmakhoz. A televízió tehát nem csupán szórakozás, hanem a modern élet egyik meghatározó eleme is, amely folyamatosan alakítja a társadalmi interakcióinkat és a kultúrát.nak egyáltalán nem volt KISZ Filmstúdiója! Ezt mi találtuk ki akkor, amikor a Szinetárhoz mentünk. Nagyon helyes ember, szeretett minket, mi is őt. Később Edelényi az ő osztályába járt a főiskolán, engem meg 1975-ben a Vígszínházban, a Szent Johannában rendezett. Szóval, mi az Időváltozás-kópiát is elloptuk, őrizgettem a Fürst Sándor utcában, a szekrény tetején. Harminc évvel később kivettem a dobozból egy darabokra hullott, szétmállott, összegabalyodott, fekete, nyúlós masszát (egy beázás miatt - a szerző). De nem csak azt az egy filmet készítettük, forgattunk például korábban egy Mi lesz? című kisfilmet, amivel a XIII. Országos Amatőrfilm-fesztivál fődíját nyertük meg 1965-ben. Ez a film megmaradt az utókornak, az archívumban megvan.Mostanában nincs olyan nagy vágy bennem a filmkészítésre, nagyon elvitt a színház, sokszor van így, amikor nagyon sokat játszom és próbálok. Ez nagy erőket kíván és mozgósít, hisz elsősorban a Vígszínház tagja vagyok. Azért, mert csináltam filmeket, hát... Eredetileg az szerettem volna lenni. Filmes. De már hatvan éve színész vagyok, megszoktam, szeretem, ám azért néha kikacsintok a szerelem, a filmezés felé. Játékból mondogattam, hogy én amerikai filmszínész szeretnék lenni, mert ott az emberek, ha este bekapcsolják a televíziót vagy elmennek moziba, akkor biztosan milliós nagyságrendben nézik Al Pacinót. Engem meg, ha a Vígszínházat vesszük, akkor ezren, ha a Pestit, akkor ötszázan, az Orlai Produkcióban se többen."

"Mostantól távol tartom magam a moziktól, de nélküle üresnek érzem az életem."

Természetesen! Itt van egy egyedi változat Dusán szövegének Kernhez: "Kedves Kern! Az élet néha váratlan fordulatokat hoz, és ezek a pillanatok formálják a sorsunkat. Szeretném, ha tudnád, hogy mindig számíthatsz rám, bármilyen nehézséggel is nézz szembe. A barátságunk számomra felbecsülhetetlen, és hiszek abban, hogy együtt minden akadályt legyőzhetünk. Minden jót kívánok neked az elkövetkező időszakra, és várom, hogy újra találkozhassunk!" Remélem, tetszik az új szöveg! Ha más irányba szeretnéd vinni, csak szólj!

Színház

Amikor tizennyolc esztendős lett, a Színművészeti Főiskolán nem indult rendezői szak, így színészi pályára lépett. Az osztályát Várkonyi Zoltán indította, aki zsűritagként már korábban is felfigyelt rá, hiszen a 1962-es Ki mit tud?-on barátjával, Pintér Gáborral a második helyezést érték el. A győzelem jutalma egy asztali lámpa volt, ami azóta is emlékezteti őt az első lépésekre a színészet világában.

Elkezdtem a színészet tanulmányozását, de már korábban elhatároztam, hogy a rendezői pályára is szeretnék lépni. Amikor 1970-ben lehetőségem nyílt volna, hogy Herskó János rendező osztályába kerülhessek (aki egyben a film főtanszakának vezetője is volt), sajnos éppen akkor disszidált. Ez hatalmas izgalmat kavart a filmes világban, és óriási veszteségnek számított, hiszen rendkívül tehetséges tanár volt, és egy különösen érdekes személyiség. Arról meg nem is beszélve, hogy abban az időben bevezettek egy olyan szabályt, amely megtiltotta az átjelentkezést. Amikor 1970-ben végeztem, Várkonyi szerződtetett a Vígszínházhoz, ám azt is megjegyezte, hogy egy ideig még nem számíthatok nagy szerepekre. Ennek ellenére boldog voltam, hiszen a főiskolán sikerült megszeretnem a színészetet, így végül nem lettem filmrendező, hanem színész, aki alkalmanként rendez is.

Az alkatom miatt az első éveim során gyakran osztottak rám fiúszerepeket. Az első ilyen lehetőségem 1965-ben adódott, még a főiskola előtt, a Vígszínházban. Arthur Miller Közjáték Vichyben című darabjában kerestek egy fiatal, a szerep szerint tizenhat éves kamaszt. Rám esett a választás, mert a főiskolás színészek idősebbnek tűntek, míg a gyerekszínészek fiatalabbnak.

Ennek a történetnek a főszereplője bizonyosan egy tizenhat éves fiú volt. A színház szinte minden férfi színésze feltűnt a legendás előadásban – köztük Latinovits is. Marton László, aki Várkonyi asszisztenseként dolgozott a főiskolán, szintén a Vígszínházhoz csatlakozott, és 1973-ban megrendezte Déry Tibor kisregényéből készült musicalt, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról címűt. Az előadásban nekem is jutott szerep, és mivel már olvastam a könyvet, ami nagyon elnyerte a tetszésemet, hatalmas örömmel fogadtam a lehetőséget. Várkonyi jóslata végül valóra vált: három év várakozás után végre egy szép epizódszerepet játszhattam. 1975-ben Marton azt javasolta, hogy írjunk egy darabot a korosztályunkról, és a címe Harmincéves vagyok lett. Ebben a munkában már aktívan részt vettem, és színpadra is léptem. Innentől kezdve a karrierem egyre inkább beindult, és lassan a komolyabb szerepek is rám találtak. Idén ünneplem, hogy már 55 éve vagyok a társulat tagja. Jelenleg kilenc különböző darabban játszom: öt előadás a Vígszínházban, három az Orlai Produkciónál, és egy a Játékszínben. Különösen kedves számomra az Apa a Pestiben és a Játékszínben bemutatott A vád tanúja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kérem, hogy egy pillanatra csendesedjenek el! Aki eddig nem távozott, az mostantól maradjon velünk!

(Presser Gábor - Sztevanovity Dusán: Egyedül nem megy, duett Garas Dezsővel)

A muzsika egy varázslatos nyelv, amely képes áthidalni a távolságokat és összekötni az embereket. Minden hang, minden dallam egyedi történeteket mesél el, érzelmeket ébreszt és emlékeket idéz fel. Legyen szó egy lágy zongoradarabról, egy energikus rocktémáról vagy egy hagyományos népdalkörből származó melódiáról, a muzsika mindig is a lélek tükre volt. Amikor egy dal felcsendül, a világ egy pillanatra megáll, és az érzések szabadon áramlanak. A ritmusok magukkal ragadnak, a dallamok pedig elrepítenek minket egy másik dimenzióba, ahol csak a zene létezik. A muzsika képes gyógyítani, inspirálni és megnyugtatni, legyen az egy intim koncert vagy egy hatalmas fesztivál zaja. Fedezd fel a muzsika sokszínű világát, hagyd, hogy a hangok vezessenek, és merülj el abban a varázslatban, amit csak a zene tud nyújtani!

Kern András életét mindig is a karmesterek lenyűgöző világa vonzotta, ám a zenével való hivatásos foglalkozás sosem állt a tervei között. Fiatal korában a klasszikus zene szeretete határozta meg mindennapjait, és ez a zenei élmény mély nyomot hagyott benne.

"Apám zenerajongóként nagyon szeretett bizonyos műveket, de nekünk nem volt lemezjátszónk, csak bakelitjeink, azok egyike Beethoven hegedűversenye volt. A szomszédunknak viszont volt lejátszója, és mivel Lóránt bácsi is szerette a komolyzenét, ezért mi időnként, nagyjából kéthavonta átmentünk hozzájuk a lemezzel, és közösen meghallgattuk. Öt-hatévestől kamaszkoromig ez volt a program, majdnem mindig a Beethoven-hegedűverseny! Olyannyira megtanultam, hogy el tudom fütyülni szinte az egészet. A Sztracsatellában ebből az élményből született a Rádiózenekart vezénylő karmester története. A zene másképpen van jelen az életemben, mégpedig éneklés és dalszövegírás formájában. Hat nagylemezem jelent meg."

Keresem a hangulathoz passzoló harmóniát. / Senki sem figyel rám, akár mellé is játszhatok, / Mert tudják, hogy nem tudok igazán, és mégis Mozart zenéjét várják tőlem.

(Azt hisszük, ez Presser - a Kern.)

A televízió egy olyan csodálatos eszköz, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a világ távoli részeiről érkező képeket és hangokat élvezhessük a nappalink kényelmében. Ez a varázslatos találmány összeköti az embereket, és különböző kultúrák, történetek és események ablakaként szolgál. Legyen szó izgalmas filmekről, szórakoztató sorozatokról vagy tájékoztató hírekről, a televízió folyamatosan új élményekkel gazdagít minket. Az évek során a technológia fejlődése révén a televíziózási élmény is radikálisan megváltozott: a hagyományos analóg képek helyett ma már lenyűgöző HD és 4K felbontásban élvezhetjük kedvenc műsorainkat, sőt, a streaming szolgáltatásoknak köszönhetően szinte bármikor hozzáférhetünk a kívánt tartalmakhoz. A televízió tehát nem csupán szórakozás, hanem a modern élet egyik meghatározó eleme is, amely folyamatosan alakítja a társadalmi interakcióinkat és a kultúrát.

A már sajnos eltávozott főszerkesztő, Ónodi György felkereste a színészt, hogy egy különleges ajánlattal áll elő. Egy hangulatos presszóban találkoztak, ahol Ónodi érdeklődött, lenne-e kedve részt venni a Heti hetes című műsorban. Kern válasza kissé vonakodó volt: talán... de a politika nem igazán vonzza őt.

Ekkor már volt alkalmam megtekinteni néhány adást, és Ónodi megemlítette, hogy nem szükséges politikai kérdésekben kifejeznem a véleményemet. Így hát végül egyetértettem ezzel.

Elhatároztam, hogy papírra vetek néhány gondolatot, hiszen talán az írásom elnyeri a tetszést. Az első próbálkozásom olyan érzést keltett, mintha egy levélből kiragadott részlet lenne. Ebből jött az inspiráció, hogy „elfogtunk egy levelet”, mielőtt az eljutott volna a címzetthez. Ez a szlogen végül megmaradt, mint a történetünk vezérfonala.

Azokban a levelekben nagyrészt az abszurd vonzalmaimat próbáltam megjeleníteni. Olyan híreket kerestem, amelyekből egy hű képzeletbeli történetet tudtam szőni, és ezeket megírtam, majd felolvastam. Végül egy könyv is született ebből az egészből. A politikáról pedig… régebben egyáltalán nem értettem ezt a világot, sőt, egy cseppet sem érdekelt. Egyszer Lukács Sanyi barátom megkérdezte tőlem: "Tudod, ki a te minisztered? A művelődésügyi." Hát, nem tudtam. Tényleg nem izgatott. Egészen más dolgokkal foglalkoztam, és a Heti Hetes volt az, ami végre felkeltette az érdeklődésemet és figyelmemet a politika iránt.

"Most hosszú a póráz, de kicsi a tár / és ugatni lehet, sőt kell is már."

(Dusán)

A jövő zenéje

A Vígszínház vezetője, Rudolf Péter, nemrégiben meghívta a művészt, hogy készítsen egy stand-up estét. A helyszín még nem végleges, kezdetben a Víg Szalon lehet a színhely, de ha a közönség lelkesedése indokolttá teszi, a tervek szerint a Pesti Színházban folytathatják a sorozatot.

Ez a produkció alapvetően stand-up jellegű lesz – és nem komédia –, nem szükséges, hogy végig vicces legyen, sokkal inkább olyan, mint amit az amerikai színészek csinálnak, amikor kiállnak a színpadra, és megosztják tapasztalataikat a pályájukról és önmagukról, egy-másfél órán át a közönség előtt. Elsőre talán egyszerűnek tűnik, de a szöveg megírása, vagy legalábbis a vázlat elkészítése nem kis feladat. Ki kell találnom, milyen irányba tereljem a mondanivalómat... Különféle eszközöket hívhatok segítségül: filmrészletek, zenei betétek, humoreszkek – a lényeg, hogy az életem történeteiből szőjjek egy színes csokrot, ami remélhetőleg megragadja az emberek figyelmét. Az igazi kihívás az, hogy vajon mi teszi majd ezt az egészet valóban jóvá. Talán Valló Péter rendező barátom tud majd segíteni... Az első mondat rendben van; de mi legyen a második? Olyannak kell lennie, ami eredeti, ütős, érdekes, felkavaró vagy éppen fájdalmas, esetleg vicces – hogy azonnal elkapja a közönség figyelmét. Ez most a következő nagy feladatom, és ez foglalkoztat mostanság.

Képzeletben már belemerültem abba, hogy mit találhatna az utókor egy száz év múlva kiásott időkapszulában Kern Andrásról. Valószínűleg azonban szinte semmit... Ezért nehezen tudom megfogalmazni azt a második mondatot, amit szeretnék.

Mi marad meg rólunk, és mi őrzi a játékaink emlékét? Ezt sosem tudhatjuk biztosan. A „Ma este gyilkolunk” forgatásán Bálint Andris, aki az orvost alakította, megjegyezte, hogy a filmezés során néha annyira eltart a várakozás, hogy az ember már olvasással is eltölthetné az időt, nem csupán ücsörögve nézelődve. "Csupán azért nem hozok magammal könyvet," folytatta, "mert akkor olyan lennék, mint Gábor Miklós." Ő ugyanis mindig olvasott, bármikor akadt egy kis szünet. A stábból valaki megkérdezte, ki is az a Gábor Miklós. Szomorú? Igen, az. De ha van valami, ami igazán mulandó, az a színművészet, a pillanat művészete. Ez nem csupán üres közhely. A varázslat ott és akkor születik a színpadon, héttől tízig – néha fél tizenkettőig, ahogy Gábor Miklós Hamletje, amit tizenháromszor láttam, lenyűgöző volt –, de az idő múlásával...

"Az élet egy izgalmas utazás, ezen a különleges helyen, és én itt maradok, mert a kalandvágy lángja ég bennem. Pesten láttam meg a napvilágot, amikor mások nem vállalták fel a feladatot helyettem."

Természetesen, szívesen átfogalmazom a szöveget. Kérlek, oszd meg velem a konkrét szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni!