Merítsünk inspirációt a komáromi áttörés hőseinek bátor helytállásából! - KÉPEKKEL | ma7.sk

Friss koszorúk díszítik a 102 ismeretlen áldozat síremlékét, méltó emléket állítva hősiességüknek.

A hagyományos esemény kezdetén Mihacs Szilvia, az észak-komáromi szervezők képviseletében, meleg szavakkal köszöntötte a megjelenteket. Ezt követően Nátek Eszter, a Selye János Gimnázium tehetséges diákja, egy szívhez szóló előadás keretében elénekelte a Fenn a mennyben című inspiráló dalt, amely mindenkit magával ragadott.

Azután dr. Somogyi Alfréd apácaszakállasi református lelkipásztor, a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara dékánjának, a Szövetség a Közös Célokért társulás elnökének ünnepi emlékbeszéde következett. A szónok rávilágított: a magyar nemzet mindmáig nem tudta feldolgozni az I. világháború utáni igazságtalanságokat, főként a trianoni békediktátum következményeit. Hozzátette: a történelmet kutatók ma már egyértelműen állítják, hogy a magyar társadalom ideiglenes állapotként élte meg az impériumváltást. "Az nem lehet, hogy egy ezeréves állammal ilyet csináljanak" - idézte a korabeli magyar véleményt.

Hangsúlyozta: "A bő egy évszázaddal ezelőtti eseményekre a nemzetünk a mai napig nem tudott igazán kibékülni. Ez nem volt az első történelmi csapás vagy vereség, amelyet a magyarság elszenvedett, de talán a legnagyobb igazságtalansággal terhelt. Emiatt akkor sem tudták elfogadni, és a mai napig sem tudunk csupán fájó szívvel belenyugodni az akkori történésekbe."

A komáromi áttörés huszonéves hőseinek cselekedetét, valamint hazájuk iránti felelősségérzetüket a különböző társadalmi és politikai korszakok mindig más megvilágításban értékelték, sokféle ideológiai megközelítéssel fűszerezve az ő történetüket.

A Magyarországról érkezett fiatal munkások célja nem Kun Béláék világnézetének követése, és távol állt tőlük bármilyen szélsőséges nemzeti ideológia. A tatai, győri és dél-komáromi munkások nem marxista eszméket vagy bolsevik szlogeneket magukkal hozva keltek át a Dunán. Cselekedeteiket nemzeti elhivatottság és természetes féltés vezérelte, az igazságérzetük pedig motiválta őket. Somogi Alfréd szavaival élve, "az nem lehet, hogy egy 1000 éves állammal ilyet csináljanak" – ez a gondolat tükrözte azt a lelkiállapotot, amely a fiatal munkások cselekedeteit inspirálta.

Azonnal hozzátette: "Mi már tudjuk, és Márai Sándor szavaival élve, szomorúan állapítjuk meg, hogy 'Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.' Számukra a Dunába dobott holttestek nem jelentenek semmit, de nekünk minden áldozat fájdalmasan fontos. 'Ezért emlékezünk rájuk. Mert 106 év távlatából, az elhallgatás évtizedei után, tisztelettel adózunk a huszonéves gyári munkások emlékének, akik bátran fel akarták emelni a magyar haza sorsát.'" - hangoztatta határozottan.

Párhuzamot vonva a múlt és a jelen fiataljai között, azt mondhatjuk: "A régi idők fiataljai szívük mélyéből szerették hazájukat, képesek voltak szembenézni a fegyverekkel is, mert úgy érezték, ez a helyes út. Harcoltak, küzdöttek, és sokan életüket adták. Olyan elszántsággal, mint ahogyan a magyarok évszázadokon át tettek. A hazáért, az igazságért, Istenért, a királyért, és a jövőjükért. Fölálltak, cselekedtek, és tetteik sokszor nem azt a kimenetelt hozták, amit reméltek. Az ifjú harcosok sem tudták visszafoglalni Komáromot; elvesztek a történelem sűrűjében. Családjaik számára a veszteség, amit a haláluk vagy eltűnésük okozott, nagyobb súllyal esett latba, mint egy impériumváltás. De ha a lényeget nézzük, ők is jót akartak, ezért indultak el... Biztos vagyok benne, hogy ma is léteznek olyan értékek, amelyekért az emberek készek lennének harcba szállni, akár a szuronynak is nekimenni. De vajon a nemzet, a haza és a közösség még mindig ott van ezekben az értékekben?"

Nem titkolta, neki is fáj, amikor azt hallja, hogy "miért szavazzak, mi hasznom van belőle?". Az is, amikor a március 15-i vagy a június 4-i megemlékezéseinken egyre kevesebb fiatalt lát.

"És azért is fáj, mert lelkiismeret-furdalásom van: tehetek, tehetünk róla. Valamit biztosan rosszul csináltunk mi, a mostani huszonévesek előtt járó nemzedék: mi, a szüleik korosztálya. Azok a tatai, győri és dél-komáromi fiatalok valahol magukba szívták a hazaszeretetet. Azoknak voltak szüleik, akik nevelték őket és voltak pedagógusaik, akik nevelték és tanították őket. Ráadásul olyan nevelést kaptak huszonéves korukra, hogy a nemzetükért, az elfoglalt Komárom visszaszerzéséért való felbuzdulást még a Tanácsköztársaság bolsevik pora sem tudta belepni a lelkükben. Hogyan tudnánk mi is így tanítani és így nevelni? Vajon mit kellene hozzá megváltoztatnunk? Másképp kellene tanítani a történelmet, vagy a magyar nyelvet és irodalmat? Vagy mindent másképp kellene tanítani?" - tette fel kérdések sorát Somogyi Alfréd.

Úgy gondolja, hogy abban a térségben, ahol élünk, ahol mindennapjainkat töltjük, ahol otthonunkat érezzük, ott formálódik meg bennünk a haza iránti érzés.

"Nekünk a szülőföldünket kell hazává transzformálnunk a lelkünkben. És ezt kell valahogy elérnünk a gyermekeinknél is. Legyen fontos és legyen lelki érték számukra a nagyszülők falusi háza, a templom, az ősök sírját jelző régi fejfa, a kis erdő, vagy a Duna part! És legyen fontos számukra ez a tömegsír is! Legyen egy definiálható, megragadható és átölelhető hazájuk, amit szerethetnek, mert a mostani állapotunk nem sok jóval kecsegtet. Emlékeztessen minket ez a tömegsír esztendőről-esztendőre arra az igazságra, hogy van szülőföldünk és lehet hazánk is! De tenni kell érte: magunkban, a lelkünkben, a gyermekeink lelkében, s ha kell, akkor tettekben is!" - tanácsolta.

Beszédét szívhez szóló jókívánságokkal zárta: "Isten áldja meg az itt nyugvó névtelen hősök emlékét! Isten áldja meg az őket megidézőket! Isten áldja meg a magyar Kárpát Hazánkat!" E szavak különleges üzenetét még inkább kiemelte Gál László, a Marcelházáról származó, jelenleg Dél-Komáromban élő Latinovits-díjas versmondó, aki Gyula diák 1919-ből származó Magyar Miatyánkját adta elő, ezzel gazdagítva az ünnepség hangulatát.

Ezt követően Lépes Lóránt atya, a felvidéki Mária Rádió Mirjam műsorigazgatója és Somogyi Alfréd református lelkipásztor közösen imát mondtak az elesett hősök lelki üdvéért. Az áldás szavai után arra biztatták a jelenlévőket, hogy soha ne feledkezzenek meg e hősökről, akiknek példája inspirációt nyújthat a jövőbeli küzdelmeinkhez. Az ő áldozatuk emléke legyen a bátorság forrása, és segítsen minket abban, hogy folytassuk harcunkat az igazságért és a szabadságért.

Aztkövetően Komárom város, az Egy Jobb Komáromért Polgári Társulás, a Tolma Baranta Egyesület, a Magyar Nemzetőrség, a Vitézi Rend és a megemlékezést szervező három társulás képviselői, valamint magánszemélyként Nagy Gyula koszorúzással, illetve emlékmécses elhelyezésével tisztelegtek a hajdani áldozatok helytállása előtt.

A rendezvény zárásaként a jelenlévők egyesült hangon zengték nemzeti imánkat, miközben a Komáromi Szekeresgazda Hagyományőrző Egyesület, a Tolma Baranta Egyesület és a Magyar Nemzetőrség tagjai díszőrséget álltak. Ez a méltóságteljes megemlékezés két órától a dél-komáromi vasúti híd déli hídfőjénél folytatódott, ahol a közönség a hagyomány és a közösségi szellem jegyében találkozott.