Rendteremtés a politikai vezetés színterén: hogyan találhatjuk meg az egyensúlyt?
A hónapok óta húzódó tárgyalások végre a hétfői napon folytatódtak a koalíciós partnerek között a második deficitcsökkentő csomag ügyében. A diskurzus nem éppen a béke szigetének számított, hiszen a vitatott intézkedések számos állampolgárt közvetlenül érintenek, így a kormányzati döntéshozók vállán hatalmas felelősség nehezedik. Ráadásul, a különböző szakmai csoportok képviselői már tüntetéseket és sztrájkokat helyeztek kilátásba, ami tovább fokozza a feszültséget. A bírák részben felfüggesztették a tárgyalásokat, míg a tanárok jelezték, hogy nem kívánják elkezdeni az új tanévet, a közalkalmazottak pedig szintén elégedetlenségüket fejezik ki. Az AUR párt ismét bizalmatlansági indítványt tervez a Bolojan-kormány ellen, és hosszan sorolhatnánk azokat, akik nem támogatják a megszorító intézkedéseket. Nem állítom, hogy ne lenne jogos a megfelelő bér és juttatás mindenki számára, de amikor az elégedetlenkedők, akik nem a termelő szektorban dolgoznak, jóval az átlag feletti javadalmazásban részesülnek, érdemes lenne elgondolkodniuk azon, honnan is származik ez a pénz, amit zsebre vágnak. Az állami tulajdonú vállalatok, valamint az önkormányzatok alá tartozó egyesületek és szolgáltatók igazgatótanácsainak tagjai gyakran kapják meg azokat a juttatásokat, amelyek nem mindig tűnnek teljesen jogosnak. S hogy a helyzetet tovább árnyaljuk, sok esetben ezek a pozíciók politikai jellegű jutalmakként funkcionálnak, amelyeket a pártvezetők kiszolgálóinak osztanak ki – természetesen tisztelet a kivételnek. Ha már a témánál tartunk, érdemes megemlíteni az olyan állami vállalatokat, mint az Electrica, Romgaz, CFR, Romsilva, ahol a javadalmazás aránytalanul magasnak számít.
A juttatások és az alkalmazottak viselkedése gyakran olyan benyomást kelt, mintha nem szolgáltatást nyújtanának, hanem inkább szívességet tennének azoknak, akik amúgy is jelentős havi díjakat kénytelenek kifizetni a fogyasztásért. Kíváncsi lennék arra is, hogy mennyit keresnek azok a szakszervezeti vezetők, akik a polgári ellenállást szítva sok esetben politikai pályára „tévedtek”, mindezt a társadalmi béke érdekében. Senki nem gondolt arra, hogy az Európai Unió által nyújtott támogatásokat, amelyek nélkül az ország az 1989-es rendszerváltás után nem állt volna talpra, egyszer vissza kell adni. Érdemes megjegyezni, hogy a rendszerváltás utáni gazdasági átalakulás sok szempontból hatalmi átmentés volt. Az egykori vállalatok privatizálása, az új cégek megjelenése, a politikai elit kialakulása, valamint a balkáni mentalitású jogszabályok, amelyek bizonyos társadalmi csoportokat kedvezményeztek, mind hozzájárultak a jelenlegi helyzethez és a rendetlenséghez. Ráadásul az igen gyakran változó kormányok számos esetben semmissé tették az előző kormányok intézkedéseit, ahelyett, hogy hosszú távú stratégiát alakítottak volna ki, amelyet következetesen követni tudtak volna. Lehet tiltakozni, vagy akár megbuktatni a jelenlegi kormányt, de ez önmagában nem fogja megoldani az ország problémáit. Sőt, a válság egyre mélyebb. A legnagyobb kérdés az, hogy ki vállalja mindezért a felelősséget. Eddig mindig az előző kormányt hibáztatták, mondván, hogy a közpénzeket nem a megfelelő módon költötték el, vagy a parlamentet, mert a törvények nem oldották meg az aktuális problémákat, pedig éppen ezért hozták létre őket. A Bolojan-kormány a jövő héten felelősséget kíván vállalni a deficitcsökkentő csomagért. Talán eljött az idő, hogy azok, akik ezt a jelentős terhet vállalták, lehessenek szabad kezet kapjanak a szükséges lépések megtételére a rendteremtés érdekében. Mert valószínűleg sokkal nagyobb a baj, mint ahogyan eddig nyilvánosságra hozták. És ez mindannyiunk közös problémája.
