Tengerészek, akiknek úszástudása nem volt, és egyre rövidülő fürdőruhák: vajon hogyan telt a nyár Magyarországon száz évvel ezelőtt? Hol pihentek az emberek a forró napokon, és milyen élményekkel gazdagodtak a vízparton? Fedezd fel a múlt nyarait, ahol a

Ma már szinte magától értetődő, hogy amikor beköszönt a meleg idő, sokan a vízpartra sietnek. De ez a tendencia nem mindig volt ennyire nyilvánvaló. Legújabb sorozatunkban, amely a múltba kalauzol minket, felfedjük, hogyan vált a fürdőzés népszerű szabadidős tevékenységgé, hogyan formálódott az úszás sikersportággá, és milyen izgalmas változásokon ment át a fürdőruhadivat az idők során.

Az antik Görögországban az úszás nem csupán sportág volt, hanem a műveltség és a társadalmi felelősségvállalás egyik mércéje is. Athénban és Spártában kiemelt jelentőséget tulajdonítottak az úszástanulásnak, hiszen aki nem tudott úszni, az nem vehetett részt a közéleti tevékenységekben. Érdekes, hogy az ókori olimpiai játékok programjában mégsem szerepelt az úszás mint versenyszám. A görögök a természetes vizekben, a gyönyörű szigetek körüli tengerekben úsztak, míg a rómaiak inkább monumentális fürdőket alakítottak ki, amelyek a mai uszodák előfutáraiként szolgáltak.

A középkorban viszont a nyilvános fürdőzést és az úszást is erkölcstelennek nyilvánították, és tiltani kezdték. Még a tengerészek sem mind tudtak úszni, így viszont minden szabad víz veszélyessé vált annak, aki bemerészkedett, vagy véletlenül belepottyant.

Mária Terézia, a biztonságra hivatkozva, iskolai rendeletében megtiltotta az úszást, majd később a tavi fürdőzést is. Azonban a 19. századra a vízi szórakozás egyre inkább elterjedtté vált. Az első folyamusodák az 1810-es években jelentek meg a Duna vizén, ahol biztonságos medencéként kerítettek le egy részt a folyóból. A gerendákra épített úszó faszerkezetek a reformkor idején már a rakpartok jellegzetes látványát képezték, de a szolgáltatások csak hosszú ideig férfiak számára voltak elérhetőek.

A sportúszás Angliában kezdett igazán elterjedni, és már 1837-ben megrendezték az első medencés úszóversenyt. 1862-re pedig már egy fedett medence is épült, ami új lehetőségeket teremtett a sportág számára. Ezzel szemben Németország büszkélkedhet az első úszóklubbal, amely szintén jelentős szerepet játszott az úszás népszerűsítésében. Az úszás mint versenysport 1896-ban debütált az athéni újkori olimpiai játékokon, ahol a magyar Hajós Alfréd gyorsúszásban aranyérmet szerzett, és ezzel a híres "magyar stílus" képviselője lett.

A hazai hosszútávúszás történetének egyik leghíresebb teljesítménye 1835 augusztusából ered, amikor Wesselényi Miklós báró bátor vállalkozása révén körülbelül négy óra alatt teljesítette a Balatonfüred és Tihany közötti vízi szakaszt. Ezzel az elképesztő úszásával nemcsak a saját határait feszegette, hanem a magyar sporttörténetben is maradandó nyomot hagyott.

Bár a középkor nem éppen a rendszeres higiénia hírnevével büszkélkedhet, az igazság az, hogy ennek az időszaknak megvolt a maga sajátos fürdőkultúrája. A gyógyfürdők különösen népszerűek voltak, és sokan látogatták őket orvosi ajánlások alapján. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy néhányan a fürdőházakat a könnyed szórakozás és a bájos hölgyek társasága miatt keresték fel. A reneszánsz korszak testkultusza új impulzusokat hozott a fürdők fejlődésébe, és Firenze környékén a Medici család például egy gyógyfürdő tulajdonosaként is ismertté vált.

Magyarország gazdag termálforrásainak kincseit már az Árpád-házi királyok idején is bátran használták különböző betegségek kezelésére. Ezt követően a török uralom alatt a gyógyvizek köré sajátos fürdőhagyományokat alakítottak ki, melyek közül több ma is népszerű látványosságként szolgál a látogatók számára.

A tengeri fürdőhelyek népszerűsége a 19. században ugrott meg. A korabeli fürdődresszekhez több alsószoknya, kendő vagy kalap, kesztyű, harisnya és cipő is tartozott, a szegélyükbe pedig gyakran apró súlyokat varrtak, hogy ne lebegjenek a vízen. Aki fürödni szeretett volna, az beszállt egy úgynevezett fürdőkocsiba vagy úszó házba, amely egy zárt, lóhúzta, mobil öltözőfülke volt.

Ahogy a vízhez érkeztek, a hölgy gyorsan átváltoztatta ruháját egy takaró fürdőkosztümre. Amint mélyebb vizekbe merültek, a ló és a kocsihajtó eltűntek a színről, így az úrinő végre élvezhette a víz hűsítő ölelését. Miután befejezte a fürdést, visszaült a kocsiba, és egy apró zászlócska felmutatásával jelezte a lovasának, hogy itt az ideje a visszaemelésnek. Az úton hazafelé levette a nedves fürdőruháját, és újra felöltötte elegáns utcai ruháját.

Fővárosunk nehéz sorsú lakói a 19-20. században a szabadstrandokhoz menekültek a nyári hőség elől, ebből a szempontból a Római-parti Duna-szakasz kiemelkedett népszerűségével. Az 1900-as évek hajnalán ingyenesen látogatható úszóstrandokat alakítottak ki, hogy „a tengert a város szívébe hozzák". A Duna Strandfürdő, az 1920-as és 30-as évek kedvelt fürdőhelye, nem csupán a helyi lakosok, hanem a korabeli művészek számára is törzshelynek számított, ahol a művészet és a pihenés találkozott.

Ekkoriban nyíltak meg a ma is népszerű budapesti strandok is: 1913-ban a Széchenyi Fürdő, 1918-ban a Gellért Fürdő, 1921-ben pedig a margitszigeti Palatinus. A korábban leginkább gyógykúrák és a parti társasági élet helyszínéül szolgáló Balaton szintén ebben a időben vált népszerű strandolóhellyé, ahová vonatok sora szállította a turistákat.

A tavakon túl a Tisza partján is népszerűvé vált a gyógyító hatású "fövenyfürdőzés", ami sokáig aggodalmat keltett az erkölcsi rend védelmezőiben, és a hatóságok figyelmét is magára vonzotta.

Kép: Fortepan archívum, Zichy kúria, Zala megye, valamint Fortepan / Flanek-Falvay-Kováts gyűjtemény.